rOmeO: Egy szál virág a síromon
Még nem gyűlölsz, de már nem szeretsz, Én belehalok, és Te eltemetsz, S csak egy szál virág a síromon, Mely a lelkemmel volt vérrokon, Az mondja el, hogy csak Te voltál, De mostantól semmi sincs már.
1 028 cikk
Még nem gyűlölsz, de már nem szeretsz, Én belehalok, és Te eltemetsz, S csak egy szál virág a síromon, Mely a lelkemmel volt vérrokon, Az mondja el, hogy csak Te voltál, De mostantól semmi sincs már.
Csak ülsz a széken és hallgatod a fák lombjából kizuhanó sötétséget, nézlek és szeretném, ha jobban itt lennél, tenyerem megint csak a semmibe bámészkodik, tekintetem boldogtalan hintáz körülötted, míg végül megül…
Szomorú szürke szemekkel Nézed ott a falon Szavakkal felírva szürkén Lakik a fájdalom.
Tudósok vizsgálják mikroszkóp alatt Azt ami belőle megmaradt...
Meredek meredélynél madarak matatnak Kerekes kutaknál kócsagok kacagnak Szerelmes szekérrel szeretők szaladnak Unalmas udvaron uborkák ugatnak
Ha a világ alma lenne, Én lennék a féreg benne...
Szökőkút permetez La Fontaine jut eszembe, csupán a név A víznek mindegy, visszahull magába
Két ocsmányul összeragadó vérrögös erő, hipnotikus varázsban hús-szirtek kúsznak elő.
Annyi a világon a nyomorult, a dőre, ezek önerőből nem jutnak előre. Asztalát sokaknak én kell, hogy terítsem, pedig magam vagyok, nincs, aki segítsen.
Szépülni, utána? Nem lehet. Akkor sem, ha minden szétszórt kincsét riadtan kapkodod.
Kitekintek a bársony éjbe - az ostyavékony üvegen, a hűvös, téli ablakon bont szép szirmokat leheletem.
Csak szavak ezek. S a szavak: mindenem. Hazug, fecsegő, szófukar szavak
Hit kapocs lét és cél között ha szívedbe költözött Istenhez repít Bizalom bár világod elvetél mindig tudd hogy mennyit ér könny egy mosolyért
esőd leszek, ha nőni akarsz, páncél, ha hátadat görbíti harc színész leszek, ha tapsolni vágysz bohóc, kit sírni majd sohase látsz
Két hónap meg még egy nap És még mindig süt a nap De még mindig magának Meg az üres világnak
Buli utáni tudatlanul alvó, baráti tisztaságban, Révülten meghűlten, a tomboló tánctól ernyedten, Rám tévedt kereső, lángoló arcod, Rám tévedt a kezed, elzsibbadt virrasztásom, Megérintetted nesztelen szerelmem…
Gyűrődöm, és lázasan a köveket keresem, Amik meg fognának, de rád forgat a zuhatag, Ott örvénylik a kéklét, a mélység, a letekintés S a tavon is halad egy hajó egy vitorla, Partra vetődötten, tátog irigy tekintetem…
A sziklapart hív, csábít a mélybe. Mint óriás könyv,- kitárul a világ, előttünk a Bakony messzesége kéklik, s amott a nagy tó, mint pusztán...
A virágra gondolt, de a következő pillanatban már máson járt az esze: zongorázott, evett-ivott, s aludt. A gondolat azonban nem talált nyugovásra.
a vers én vagyok ha írom, s ha olvasom a vers mi kettőnk ha szíveddel hallgatod
Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.