Ma olyan nyomasztó a hűtőházi tér
mintha csak álmodná téli álmát
lelkem szorítja e szunnyadó lét
ezért gyors léptekkel jártam be a rámpát
A vasbeton rengeteghez értem,
ahol gyanútlan áldozatukat csalják
rikítanak hideg, gyilkos fények
egy pillanatra még az idő is megállt
Köröttem
minden-minden mozdulatlan,
előttem
a roppant oszlopok némán sorakoztak
Csak egy-egy rovar ki csapdába tévedt
dől be a csaló káprázatnak
halk sercenéssel hagyja itt e földi létet
s adja át magát az elmúlásnak
Aztán
földöntúli világok kapujaként megnyíló
hirtelen fölpattant egy ajtó,
sűrű ködbe borult a rámpa
gomolygott,
mint hatalmas szájon kilehelt pára
Serény gépek bújtak ki a ködből,
s a gépeken emberek,
kik a fagyból hordják a "napi betevőt",
s nyomukban az élet megeredt.
A hidegtől vastag ruha védi testük
arcukból csak szemük látszik,
s azon keresztül olykor a szívük,
ha tekintetük szikrázik.
A targoncákra vastag dér rakódik
szisszenve magukat megadják,
a két munkás a gépekről leugrik
kacagnak, mert ők még tovább is bírnák
A fejükről lehúzzák a kámzsát
lefejtenek magukról egy réteg "védelmet",
zsebükből előkotorják a cigarettát
azt mondják ők semmitől nem félnek.
Hát a semmitől nem is,
arra még nem találtak szert,
Hogy holnap kell-e még jönni?
A bizonytalantól ugyan mi védhetne meg?
A cigarettát áhítattal elszívják
a jövőn nem törik magukat
felugranak a gépekre, fejüket felcsapják,
s teszik a dolgukat.



