Négy és fél milliárd év,
Óránként százezer kilométer
Hangtalan zuhanás.
Hánykódó Napvitorlás,
ősmassza, magányos életforrás:
Föld!
Hiába hordod testemet,
s fordultunk együtt
tizennyolcezer-kettőszázhatvankettőt,
Nem! Neked semmit nem jelent:
Éteri fogságod örökös kényszere
Hetykén veti meg
A soha nem létezett
Időt.
Mi az Idő, róla mit tudunk?
Csak a száguldás tébolyult
lenyomata van bennünk rögzítve,
S így simulunk
Különös bolygónk bonyolult,
sejtelmes idegrendszerébe.
Csak a tömegvonzás a törvény,
Érzelmek nélkül nyel el
A galaktikus örvény,
S röpít a perdület
Fényéveket hágni meg.
Testünk így ernyed el ,
S huny ki lassan a fény,
Fogy el a lendület.
- Bálna a parton -
nehezedik magára a Föld,
Amint bennem az élet
Emberi alakot ölt,
s boldog asszonyi arcon
a mosoly finoman ébred,
ahogy körém ölelő kart fon.
Föld-anya, ős-anya
vonz magához.
Pirkad az eszmélet.
A rög,
Repedt, durva kéreg,
az anyag,
Mi összeköt.
Tovaszáll a magányos
lélek:
Minden űrt kitölt.
Már felnőtten hajolok át
A korláton,
A fény a múltat vetíti.
Most talán megértem,
Mindenek okát,
Már talán meglátom
Kártyáit miként teríti ki.
Gyerekek, unokák, asszonyok...
- Megannyi szenvedély -
Mondjátok, mit tudtok:
Fennmarad a név?
Eltelt ötven év...
És utána mi lesz?
A kihűlt, sötét éj
Égi tornácán
halkan motoz a nesz,
ahogy lassan elfelednek.
Fát ültetek hát!
Mikor tövében vidám utódok
Fürkészik – mint én is egykoron –
A csillagok útját,
Eltévedt fények bódult játékát
Érem el,
S mikor az óriási platán buja koronáját
Dicséri egy távoli rokon
- remélem -
Ti majd rám gondoltok ott.



