Testvérem, szenved a szíved,
a fájdalmad, mint tövist, hordod,
hogy lehet jobb, már nem hiszed,
reményről nincs kedved dalolnod?...
Szíved fénye, tompán lobban,
szerelem tüze, nem melenget,
nem hiszed, hogy leszel jobban,
azon vagy: életed elengedd?...
A kínt érzed, és a lázat,
csak zihál, sziklatömbű melled,
nem érhet már csak gyalázat,
nem hiszed: lesz mit ünnepelned?...
Az éjszaka villáma vág,
tépett büszkeséged zászlaja,
hazugság a szép, új világ,
nem csitul az orkán gyász zaja?...
Ülsz csak az ég alatt resten,
és múltadra gondolsz untalan,
nem vígasztal már az Isten,
csak heversz mint ájult hontalan?...
Mint a többi célja vesztett
úgy játszol a meddő húrokon,
míg a föld moraja reszket,
csak az elmúlással vagy rokon?...
Fekszel a többi beteg közt,
üldözőid elől, nem igyekszel,
úgy élsz a halállal szemközt
hogy talán, boldog leszel egyszer?...
Veled ballag a lemondás,
úgy gondolod, nincs, aki segít,
hogy rajtad nincs csak a rontás?...
- szeresd meg hát a töviseid!
Testvérem, az éj riogat,
mikor az árnyak gyűlnek köréd?...
- az Isten majd megsimogat,
s halk béke pereg majd föléd!...



