írta: 10 esztendősen
Elmegy, tán többé nem néz rám
Az a szép szempár.
Tán nem hallom már azt a hangot,
mely mindig értünk harcolt...
Ha kezem felé nyújtom,
Érzem; a levegőt tapintom.
Már nincsen előttem,
Tudom, utána kell mennem...
Utamon már látlak egy fényben,
Nem vagy erőd teljében,
Holdsápan, ájultan fekszel előttem,
Még lélegzel, ez erőt ad nekem...
Már megy a kezem feléd, de
Fejed fel nem emeled ,
Nem, nem merem megfogni kezed!
De ez a kezdet, csakis a kezdet...
Elég! hát semmi se jó a sorsnak?!
Hogy épp elvesztedben lássalak?!
Nyúlok már a kezeimmel,
Nem a levőt fogom már, érzem!
Ahogy bőrünk egymáshoz ért
Már egyikünk sem félt...
A gömb miben vagy engem is beitt,
Ülök pont melletted, pont itt...
Holtsápadt orcádat két kézzel fogom,
Nem haltál meg mert ver a szíved, tudom!
Egyszercsak, a gömbre szállt egy lepke,
Nagy érzés szívem most ellepte...
Mikor a kör szertefoszlott,
Arcodról a sápadtság lekopott.
Végül szemed nyitád,
Reám nézel. Nahát!
Kérdezlek, mi az mi történt?
Nyögsz egy kart eltörtél.
- Tudom hogy meggyógyul! - mondtam én.
- Semmi baj én törtem el, az enyém... -
Csók csattan kedves orcára,
És indulunk szívünk hazájába.
Minden méter egy emlék arról, ha tán
Elfelednénk a másik arcát...
Végre megérkeztünk haza.
Anyáinknak szól dala.
Mert még mi egy percet néztünk egymás szemébe...
A Föld egy hetet fordult körbe...
Mire megérkeztünk már tudom mi az igazi kincs:
Ha örökre vele vagyok és kezem nem köti bilincs...
Ha kezem felé nyújtom, Érzem; a levegőt tapintom. Már nincsen előttem
Tetszett a cikk?



