A tejfogú köd fogaival marja, tépi a rozsdás korlátvasat, befolyik mindenhová, beleibe issza a lámpafényt.

Rohanó képek az ablakban,
arctalan emberek egy sorban
monoton léptekkel, búsan,
gépiesen haladnak, s csak
az orrukból kirohanó pára,
a folytonos lélekzet mutatja,
hogy rongyokba burkolt testük,
mely oly' változó,
mint az õs Sárkánylélek,
s megtört, mint egy
holt gyermekét sirató anya,
még Lelket rejtõ, s élõ anyag,
melyben ott kering a vér,
a köddel burkolt vörös lét.
Rohanunk.
Gépiesen, ahogy mások teszik...

A tejfogú köd fogaival marja,
tépi a rozsdás korlátvasat,
befolyik mindenhová,
beleibe issza a lámpafényt.
S én csak nézem a büszke lényt,
mely némán, mégis
felemelt fejjel siklik a föld felett,
nem kímélve senkit és semmit.
Kinézek az ablakon,
s benéz rám a köd.
Vizsgáljuk egymás arcát.
Rám mosolyog, én visszamosolygok.
Mintha súgna valami titkot,
de nem hallhatom.
Valami elnyomja hangját,
s nem marad már, csak a rohanás...
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.