Poros, kopott toronyban ül,
mint istenre mutató ujjban,
a százszor félrevert harang.
Nem voltak soha társai,
s ha este néhány denevér
zajongva körbe szállja,
egekig nő a magánya.
Néha lódul fáradt nyelve
teste a bronz, bele remeg,
s hangja száll, száll, messze szárnyal,
hullámzik a város felett.
De lent, alant, a zajos világ
régen nem hallgat szavára,
hiába szól érces hangja,
elnyomja a talmi lárma.
Nem halja más, kondulását
csak a téren kolduló,
süket koldus,
s a részeges harangozó.
S poros tornyában,
önmagában,
csendben ül tovább,
a százszor félrevert harang.
Néha lódul fáradt nyelve teste a bronz, bele remeg, s hangja száll, száll, messze szárnyal
Tetszett a cikk?



