Csalódott percek, ámulatba ejtett hangok
Tenyérbe temetett végtelenül sűrűsödő dalok
Megváltótól egyetlen kérés mi nem túlzás
Hozd el a tavaszt, a napot, a virágzást
Boruljon újra könnybe minden zöld és kék
Aludjon át évezredeket a megalkuvó lét
Haljon kínhalált, ki nekünk ártani merészel
Utazók vagyunk, emlékünk soha nem vész el
Dobozba préselt életünkben örökké harcolunk
Vannak láncok, melyektől soha nem szabadulunk
Bármily erős is legyen az akarat, a tudás
Éjjelre nappal jön, egy újabb furcsa látomás
Én vagyok az, buta ember, ki mindig mást akar
Kitárulkozik, megijed, és aztán mindent eltakar
Szúrós ketrecben megbúvó örök álmodó
Rég ismert érzések után vadul kapkodó
Aki
Egyedül harcol és nyeri meg a nagy csatát
Elfogadott gondok fölött vonja meg vállát
Egy apró ember, ki gyakran álmos
Egyedül alszik el, de soha nem magányos
Én vagyok az, buta ember, ki mindig mást akar Kitárulkozik, megijed, és aztán mindent eltakar
Tetszett a cikk?



