Pörög az idő.
A pillanat elszakad, fogócskázik
velem, s elszalad.
Megfoghatatlan, mint a
Madonna szobra, s birodalma
a haldokló erdő.
A Madonnaszobor
gyászkereszt, az őszi erdőnek, s minden élőknek, - kik „eltáncikálják” sánta
vakondokként, maguknak mindent
elhazudva, az életet.
Őszben színeket felöltve, nyáron ugatva a világra jókedvűen;
„császár vagyok” ezt -
hörögve, mint gyilkos, már
rég nem éhes. elégedett kutya.
Bíbor juharlevél -
leszáll a földre,
Elmegy mélán, csendben,
de mindörökre.
Annak ki most múlik,
ki állít keresztet? Most amikor
hazudik minden,
- hazudik a gyász, hazudik
a szerelem, s te tétován botlasz
Mint vadkacsa az égen. - Nekik ki állít Madonnát?
Ki sír át értünk csendben egy térdeplős
csöndes éjszakát?
Hazudik az anya, hazudik a gyermek, hazudik a szó.
Szánk erre való.
Emberszerű robotok játszanak kapkodó, szaladó, -
színdarabnak se jó,
unalmas életet. Tagadni, tagadni...
Ugye, egyszerű a lényeg?
A pörgő, hulló, bíbor
juharlevél - ő igaz. Haldoklik.
lábamhoz hull, -
ereivel, viharostul.
Ki állít neki keresztet?
Vagy egyáltalán bárkinek...
hörögve, mint gyilkos, már rég nem éhes. elégedett kutya.
Tetszett a cikk?



