Így szokott ez lenni.
Megindul, és már visz is az út; ha nem vigyáz...
...kifut lába alól!
Annyi gondolat kelt szárnyra és repült egyre mélyebben felé, hogy hiszem: elhagyott rég a
pont, ahonnan visszafordulhatnék.
Látni és láttatni, hittem kijelölt… (de döbbenten álltam) talán mégsem az, kinek poharába
reményt ölt? Vágyom a nappalt és éjszaka száll.
Hajnalpír fest minden délutánt, mikor a Nap egyre alacsonyabban jár, tudom: ideje indulni s
mégis oly korai az öröm! Akkor újra eljön és, csak csendben mosolyog.
Felébredt lelkem mélyén dühöngő sárkány, arany-kreol… és hulló levelek legendája immár
sehol! Mit is vártam, hova jutottam…? Hittem!
...de tüze ég; a húsába fájón harapó testetlen állat újra felkorbácsolja hullámait, és
lélekvesztőm örvény ragadja magával. A parttalan vizek visszatérő képe ragyog
elmém tükrén és látom – láttatom önmagát!
Nyugalom száll, halk reménysugár-foszlány. Egy hang és a Szó! Absztrakt: Csak
sodor és sodortatik… A sárkány kialszik.
Megbújik üres fészkének sötétjében! Szunnyad és hallgat – Mellé szegődnék test
nélkül egy lélekben, mi szárnyra kél; Erős lett és gyenge… Mint holdciklus az égen,
ringatózom
csillag vizén, melyet vad szelek szelnek ketté!
És nyílik meg végre az út elhasznált, kikopott talpam előtt...
Megindul, és már visz is az út; ha nem vigyáz...
Tetszett a cikk?



