Õ volt a vándor,
Ki a messzeséget járta,
Tudta hogy az út végén,
A boldogsága várja.
Nem találta helyét,
Akármerre járt,
Nyomasztotta a szívét,
A kínzó, bús magány.
Õ volt vele mindig,
Az volt az Õ társa,
Amíg az élete,
Rögös útját járta.
Nem egyszer, kétszer,
Letért a jó útról,
De erejében bízva,
Nekivágott újból.
Bízott álmaiban,
Hitt a hitében,
Eléri a célját,
Hitte merészen.
Harcolt a Sors ellen,
Nem volt akadék,
Míg elállta az utat,
Egy szörnyû szakadék.
Választani kellett,
Kerül, vagy kockáztat,
Kiállt hite mellett,
S felállt a sziklára.
Karját széttárva,
Lehunyta szemét,
Suttogta a mélybe,
Szerelmének nevét.
Elérni a célját,
Kockáztatni kell,
Elugrott hirtelen,
A levegõbe fel...
Az ugrás rövid lett,
Késõn vette észre,
Nyújtotta a kezét,
Hisz' közel volt a széle.
Felmászni nem tudott,
Éppenhogy elérte,
Maradjon nyugodt,
Ez volt a reménye...
Hívta a messzeség,
De várta a mélység,
Végetér élete,
Ehhez nem férhet kétség.
Felidézte mindazt,
Mi történt vele eddig,
Ereje csak fogyott,
Bírja még, de meddig?!
Nem adta fel soha,
Villant át fején,
Küzdeni fog addig,
Míg maradt egy kis remény.
Kapaszkodni próbált,
De tovább nem bírta,
Küzdött amíg tudott,
De ez lett az Õ sírja...
Nem adta fel addig,
Míg nyugalmát nem lelte,
Hitt az új kezdetben,
De ez lett az Õ veszte...
Nem egyszer, kétszer, Letért a jó útról, De erejében bízva, Nekivágott újból.
Tetszett a cikk?



