Az elfojtott türelem szelíden átkarolja pici kezével a hatalmasat

Hallgatom a Mestert.
Minden szavából feltör a víz,
mellyel öntözöm kertem nyíló virágait.
Szívembe hatoló felismerésekben
beszéli el
hozzám fűzött magyarázatokkal.
Én lennék az, én egyedül.
Fakó híd alatt elfolyik az élet esszenciája,
mialatt a végtelennek hitt nyugalom
lámpással töri át a szürke fényt.
Az elfojtott türelem szelíden átkarolja
pici kezével a hatalmasat
számba tűnő kígyóüvöltés- elfeledett
Hallgatom a Mestert.
Meghatározóvá lesz a fény,
ahol nincsen árnyéka a tavasznak.
Bimbózik a rózsafű színes levelekben
ragyogja be az ébenfekete fullánkot
hajt védő szárnyai alatt
leszakított kincsem- elporladt könyvem
Alig tipeg még a gyermek
Fázik a szélben megbúvó tiszta lehelet.
Hallgatom a Mestert.
Ismerős nyomatékkal átszőtt személytelen hit
rábólint térdre borult testiség erejével
megkötözött arcom falai mögé
ártatlannak szeretett maró gúnnyal
lépkedve tűszálon.
Eloltotta lángját tűzzel
Szemébe nézve a szemében látja
a Mester, aki lehettem.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.