Fekszem az ágyon. Félek. Bújnék édesanyámhoz,
mint álmából ébredt, síró kisgyerek. Állok,
ablakból nézvén gyors, elsuhanó autókat,
fákat, sétáló embert, aki gondtalan él, mint
halk, suhanó szellő; a vonító, álmokat űző,
csontra vadászó tacskót. Szürkén szállnak a hollók,
elhalt lelket kiserőn fel, az istenek átkos
színe elé, hol elítél álmos szentek ezernyi
bíráló hada. Látok szendergő padot, ármányt
és szeretőt, halványkék felhőt, bársonyos égen
csillagot, ezret, búsan bandukoló kerek égi
testet: a fényárban fürdőző holdat, amint ég
s őrzi az éjszaka bújkáló, halk árnyait. Égnek,
mint ezer csillámló lyuk a csillagok; érzem a fénylő,
jéghideg érintését vállamon, ágyamon ülve,
s mint álmából ébredt síró kisfiu: félek.
Fekszem az ágyon. Félek. Bújnék édesanyámhoz, mint álmából ébredt, síró kisgyerek. Állok, ablakból nézvén gyors, elsuhanó autókat, fákat, sétáló embert, aki gondtalan él
Tetszett a cikk?



