Hallgatag gyermekkor
- Elmondom néked,
hogy e dallamos ének
miképpen sejlik fel lelkemből
és miként ébred
meggyalázott szívem
romos termeiből,
de tudom,
hogy ami bennem
szürkén temetetlen,
büszkén dacos
és temérdek,
sikollyal telt siratóval ég és
balzsamos fénnyel megéget.
Tétova gyermeki szívvel
vezekeltem ijedtségem árnyait,
és szűzen tévelygő szókkal
játszottam a vérző napkoronggal,
ujjaim átszúrták az eget,
és kiválasztott
egy vakon verdeső
Szeretet,
s rájöttem, hogy szeretek
Valami ijedt bánatot
magamban.
Hol van az ki
old és köt,
Neveli a lelki
szent örömöt
S én, oh én,
ki porra épít, s nem kőre,
ki bölcsőt ringat
s nézi a temetőre
hulló fényt,
mely elvirágzik
az őszi gond
tébolyult szellemén.
és szótalan szájjal
néz szembe
az ódonszagú halállal.
Keblemen taposott
mindaz, mit szerettem,
Mert a földnek könnyet adtam,
mert a föld
szárazon porlott alattam,
s feketén remeg majd felettem,
Mert mindenben kerestem
a múltba vesző örömök mását…
Szerettem a távoli tájak
kalászos ragyogását,
mik puhák és lágyak,
mik hullámzón hulltak,
mik egykor fények és
árnyak,
ezernyi színes alak,
sodró vágyak
s aranyló domboldalak
voltak
Hátam mögé fontam két kezem,
és a fejemben dobolt egy ijedt nagy
Szerelem,
mely nem érint, nem csókol,
csak kamaszos daccal dorombol,
és elvirágzik a vágyak tavaszában.
Az emlékek tágas üdvösségében,
újra látom vággyal szentelt arcodat,
s most reszkető kezem
oly nehezen
beszél szavaim helyett,
mert csak sóhaj száll fel
tüdőm avítt lombjaiból,
s szívem, e beteg és vézna
csak lázas lobbanással
ragyog fel néha
bordáim nedves roncsaiból.
Hogy szerettem arcod virágzó selymét,
melyben csókjaim új értelmet nyertek,
és szemedbe zártad csókos szerelmét
lelkem kutjainak, melyek megteltek
a tunya mával s a vágy iszonyával,
miket éjjelek és nappalok neveltek,
és a rothadó őszi levéllel az estek
teleszemeteltek.
Elindultam onnan,
hol utat törnek az erek,
e testünket felszabdaló végzetek
halántékod kékellő hajnalában,
s melyek behálózzák lágyan telt termeted,
s végigszáguldják, mint zarándok fény
a csillagtereket,
és istenujjal hímzett testedet,
hitem vitorlái dagadnak,
hol a test átkarolja lelkedet
a velő szikrázó kohói közt,
hol létet nyersz magadnak,
és égbe ájult tereket nyit
a Szeretet.
Kell hogy legyen
egy túlvilági értelem,
mely átszáguld
a vánszorgó fényeken,
s mindazon,
mit fel sem fog az értelem,
csak a poézis lágy harsonái
égetik a verítékes elme
bűzös tavában,
mert az Istenség kegyelme
Eszmét, Vért és Húst
egybe terelve
alkotott ványadt isten-majmokat,
kik élnek és halnak,
nemzenek és falnak,
és szögesdrótok közt száradva
a harc után
kifordult belekkel
hasalnak.
S míg a Sors bennünk
forral és hizlal
hússal rongyos epét,
addig kihallgatom
szavad és léted ős ütemét,
melyre egy Szent Anya tanított
az anyaméh végtelen kórusától
zengő templomban,
mely a felvirágzó élet tokja,
s amelynek suttogása
Az Életbe átdobja
a Verset és a Zenét,
s melyből megsejtjük az Isten üzenetét,
lágyan elszórva
lelkünk szétfoszló lombjai közt.
mert csak sóhaj száll fel tüdőm avítt lombjaiból
Tetszett a cikk?



