Mint hajléktalan a híd alatt,
etted és ittad a mocskos trágyalevet;
mindentől fölmentetted magad,
hisz az ember, ennél vakmerőbb nem lehet.
A szádon nyers, édes, szürke gyom,
így képzeltél magadnak kis szabadságot;
csillagok ültek a harmaton,
oly fényesen mint cella fölött a rácsok.
Hallgattad az álmodó falut,
míg a szorongó álmok magasra szálltak;
meg-megrebbentve az elaludt
árnyú, millió és millió fűszálat.
Virrasztottál csak elmerülten,
szíved nem szívta szerelmed levegőjét;
fuldoklott a lelked az űrben,
vércseként csapott le rád a lebegő ég.
Elhagytak mint ég alján a nap.
Azt akartad, ami ostobának látszott:
hogy értsenek és ne szánjanak.
A vágyad az elméd kockáival játszott.
Nézted ahogy a híd megremeg,
ahogy már a kegyes őszi dél dorombol;
ahogy a hasábfák döngenek,
miközben dobálják őket a vagonból.
Borús vers kélt borongva benned,
(rajtad az Éjfa, melyen nem termett virág);
rokon hang zendült rá szívedben,
míg feküdtél mint egy bús diák.
Csak kopár szobád falai láttak,
és csupaszon, fázón meredtek az égnek;
talán kékes magasba vágytak,
ahol nem fú a szél, és csillagok égnek.
Dúdoltad csak halk leltárodat,
a hazád nem volt csak egy eldobott kabát;
egy buckára omlott alkonyat.
Dúdoltál hogy nincs szíved folytatni tovább.
Bizony hogy nem voltál Te sem az,
akit – mondjuk – a családfők is kegyelnek;
bár időd sem volt sok – az igaz –
hogy kikönyöröghesd a végső kegyelmet.
Semmit sem tudón csak dúdoltad,
mikor már rálépett a lábadra a tél;
a bordáidat lécként hordtad,
mikor kócmadzagként lógott benned a bél.
Egy kiskölyök volt ki benned élt,
és felnőttként már a bánat fojtogatott;
de a szád csak egy dalt döngicsélt,
s ügyeltél, el ne szálljon a kalapod.
És bár írtál sok-sok költeményt,
de mikor költő lehettél volna végre;
csak álltál a vasgyár szegletén,
s nem volt szavad a holdvilágos égre.
Kínhoz kötöttek kemény kötelek,
és mint a bőrödet, úgy kellett hordanod;
nem lelted a csomót amelyet
egy rántással, meg kellett volna oldanod.



