Kosztolányi Dezsőhöz
Hetven éve szivárgott el életed,
ismeretlen barátomként vagy halott;
és most verset írok remegve neked,
nem visz rá lelkem: nem dáridózhatok.
Nem dáridózhatok, hiszen fáj itt benn,
bordám alatt vonaglón döng a vészfék;
hogy fellázadsz-e szenvedéseidben,
vagy rád ott is letipró csüggedés lép.
Csüggedés lép, és egy nagy varjú károg,
vagy talán láthatatlan mindaz mi van;
talán avart söpör feléd az árok,
és botladozol mint mi mindannyian.
Mint mi mindannyian, kiket megsebeztek.
Bezárhatnám ajkamat, -a velőm ég,
de más hallgat (nem maradhatok veszteg)
felőled, akár csak a kába dőrék.
Ti kába dőrék, akik nem dobáltok
emlékverseket, -inkább ne is ontson
tollatok, félre téve minden átkot,
amivel rúgnátok egy hullaroncson.
Egy hullaroncson, kinek karja megkap,
mialatt tördelem csak eres kezem;
hogy a mai nap Ő, Ignotus tegnap,
de kettőjükre csak én emlékezem?...
Én emlékezem, és ez lángolást ad,
hisz vers nélkül sötét, kietlen a lét;
számomra nem hever a porba másnap,
és úgy cikázik mint hajdanában rég.
Hajdanában rég, mikor szerelmesen,
szerelmesen vagy épp kokainistán;
szeretem, -mért?, -nem érti az elme sem,
gondolkozhatnék az okain is tán.
Hiszen hetven éve hogy e langy alom
földet, -ahol a sok mihaszna csélcsap;
a kezeimet tördelem, -rongyolom,
hogy egy halott költő, nem bennem él csak.



