/1/
Lehullt a hó, s megfakultak
Emlékeimben a szürke nyomok, elhalkultak
Varázsszóra a nagy tudorok, elvonultak
A hegyláncok, mint az évek.
Vizsgáztatták, s bevallotta
Bután, de igazul, mi szívét nyomta
Kérgesen s vadul, s mi letaposta
Cipője sarkán a szenvedélyt.
Lám, meghal a nagy király is,
Ellobbannak iskoláink, mint a fáklya;
Mostantól még az Isten is kitagadott átok:
Mostantól az álmotok magatok kell vigyázzátok.
/2/
Otrombán kéklik az ég, mintha szidná
Mennyei lakóját, mintha eltiporná
Szíveinkben a születő álmot, túlzóvá
Teszi életünkben az elmúlni akarást.
Nem hazudnak az Ideák, mi vagyunk hazugak,
Mint az égen rajban röpülő vadludak,
Visszük magunkkal a nyarat, urak
És szolgák közös értelmét.
Beöltözik nap mint nap tél-tavasz,
Sóhajt sóhajra, panaszra panaszt,
Az én lelkem is beöltözik, gyászbaborult átok,
Csak a szívemet, a szívemet ne gyalázzátok.
/3/
Otthon lettem magamban, mint az évek
Viharzása kapuink előtt, mint az ének
Feljajdulása hangomban, mi a fenének
Várom a pusztulást?
Mert a pusztulás oly színben tüntet fel engem,
Mint a mindig újjászületni kész ember,
Tojásait rakó főnixmadár s a tenger
Horizontján mint a hajnali Nap?
Elég lett volna egyszer meghalni,
Élni kéne tudni, s életben maradni,
S megtartani a lángot, mint az őrök,
Vigyázni az életet, mi szent és örök.
Lám, meghal a nagy király is, Ellobbannak iskoláink, mint a fáklya; Mostantól még az Isten is kitagadott átok
Tetszett a cikk?



