Csípős éjben, fagyban, télben
útra keltem dideregve.
Messze a ház, a menedék,
magam vagyok, kirekesztve.
Csend honol, hisz alszik már
az utcának népessége.
Nézem sötét abakaik;
itt az élet békessége.
Talpam alatt vizes hó van,
locsog ahogy lépkedek.
Nemrég szép volt, tiszta, fehér
mára a sár lepte meg.
Üres üveget tart kezem,
elhajítom, nem kell nekem!
De velem marad még ereje,
lelki erőm benne lelem.
Erő lenne mit ő adott?
A józanság így gyengeség.
E hidegben gyógyír lehet
az az álnok részegség.
Más is támad, nem csak a fagy;
egy érzés kerít hatalmába:
mintha félnék ott legbelül,
szorongok én, a kis gyáva.
Érzem egyre erősebben,
de mi célból talált ez rám?
Merénylet készül ellenem?
Bűnöm lehet vétek talán.
Mert nagy vétkem van ám nekem,
bár kívülről mit sem látni.
Egyedül én érzem az űrt,
mit a tudáshiány vált ki.
Hiszen éjben botorkálok
nap mint nap, ha tollat látok.
Jogtalanul hozzálátok:
írok, de rám lel az átok,
és éjről-éjre jobban fázok.
Talpam alatt vizes hó van, locsog ahogy lépkedek. Nemrég szép volt, tiszta, fehér mára a sár lepte meg.
Tetszett a cikk?



