“A Szócsata” c. vers kritikája

“A Szócsata” c. vers kritikája

A vers mondanivalója szembeötlő, és a címéből is sugárzik. A Tractatus záró konklúziójáról van szó: minden filozófiai spekuláció értelmetlenségéről. S mint tudjuk az egészfilozófia lábjegyzet Wittgensteinhez (vagy Platonhoz, Kanthoz, Hegelhez és a többi filozófushoz), így a szerző maga is csatlakozik ahhoz a terméketlen szócsépléshez, amelyet kritizál.
Hogy pontosabbak legyünk, a nyugati kultúráról van itt szó, melynek legfőbb nézeteire, mítoszaira megfelelő mértékű utalás van ahhoz, hogy kifejeződjék, a szerző nem egészen kulturális analfabéna. Ám az effajta kulturversek immár igencsak archaikusnak számítanak. Jobban tette volna, ha kifinomultabb műveltséget csillogtat valamely nem túl populáris, intellektuálisnak számító szerző levelezéseiből merítve (javaslom például Kafka levelezéseit), s ezzel megfelelő kihívást ad a kritikusoknak, amelyben azok örömet lelnek, s maguk is csillogtathatják műveltségüket. Így megkapván a jutalmat, hogy okosnak érezhetik magukat, talán pozitívan írnának róla (ki húzna le egy verset, ha nagy felfedezése kapcsolódik hozzá?)
Erről sajnos le kellett mondanom, mivel az utalások nagyon is populárisak, kézenfekvő a megfejtésük. A vers kezdetén egyértelmű utalás van Eric Berne “Emberi játszmák” elméletére, és az olvasó talán nem esik hasra, ha elárulom, hogy a vers másodlagos rétegének mondanivalója az, hogy a szóban forgó filozófiákról a szerzőnek végül is az a meglátása, hogy amolyan intellektuális emberi játszmák, melyek strukturálják (“Szablya darabolja villogva kvantumokra. Fülkéit szürke hangon búgó galamb lakja.”) a ráérő, unatkozó (“szürke”) filozófusok idejét. Emiatt eme filozófusoknak nem is céljuk az, hogy valamiféle pozitív filozófiát műveljenek, nem cél az eredmény, inkább összezavarják a dolgokat, hogy legyen holnapra is valamivel foglalkozni (“Hol a győztes fonalát nem leli. Elveszett kése: hálójában gabalyog. A fekete özvegy emészti nedveit. Túl sok az ötlet. S a kardot megfojtja Gordiusz csomója.”). Tudat alatt szándékosan rossz eszközöket használnak, a hálóba, mely a zsákmány befogására van, maguk gabalyodnak bele, a kard pedig, amely a distinkció eszköze, elvágja a problémákat, belefullad a mocsárba (talán nincs elég nagy sándori határozottság bennük) Pontosan ahogy a köznapi emberi játszmáknál is “a cél halál, az élet küzdelem”. A szerző szerint a filozófusok talán félnek is megoldani problémákat, mert utána nem lesz dolguk, üresség lesz. Hát furcsa egy elképzelés, mondhatom, amely primitivizálja filozófiánk legértékesebb részét. Nem értem, egy költőcske honnan veszi ehhez a bátorságot.
A második sorban Nietzsche műcímet olvashatunk, és ez megadja a vers alaphangulatát, mintegy felülről, lenézve tekinti az embereket. Az emberi dolgokat lekicsinyli, s mindenben ezt látja, amit szóba hoz. Sőt, a vers sok állati hasonlatát véve alapul az emberit állati szintre alacsonyítja. Ezzel a hozzáállással hogyan is várhatnánk, hogy a vers valami mélyet fejezzen ki? (ez egy költői kérdés volt (nem a szerzőtől)). Mit képzel ez a Brendel Mátyás, hogy Nietsche géniuszát utánzó, de primitív szemléletet vesz fel?!
Ezután közhelyes mitológiai utalások jönnek: Ariadné fonala, Gordiusz csomója, s talán a gladiátorok hálója is feltűnik, igaz, hogy a fekete özvegy etológiai utalása a hálónak inkább pókhálóként való értelmezése felé fordítja a figyelmet.
Ezután egy megfojt->mocsár asszociációval eljutunk József Attila disznajáig az “Eszméletből”, amely a boldogság antifilozófikus ellentéte, s ezzel a szerző egy tézis-antitézis párt alkot, melynek mindét végletét kárhoztatja, ez maga is paradoxon, s a szerző ezzel beleesik abba a csapdába, amelyet kritizál: mondanivalója terméketlen, nem ad kiutat. Tehát “bagoly mondja vérebnek…” Mintha maga is csak játszmát játszana. Ennek tudatában is van, de a problémát egy pár gyermekded szójátékkal üti el, amelyben utalás van Hegelre, Chardinra, purgatóriumra.
Most egy-két földrajzi metaforával a galambos motívumra tér rá, melyről már beszéltem. A vers vége előtt pedig a már nagyon elcsépelt évszakok allegóriáját használja, egy kicsit mentségére legyen mondva, hogy sűrített formában. Az ökörnyál állatiassága még visszautal a disznókra, és a lekicsinylő szemléletet erősíti.
A záróakkord pedig a széthasadás József Attilai motívumával indul. Megjegyzem, az előtte lévő rész is erősen József Attila utánzat a szálakkal, a széllel, a szitálással. Erősen az “Eszmélet” világa köszön itt vissza. Végül pedig igencsak Appolinaire-s szürrealista kép tárul elénk: a széthasadt agy. Az utolsó sor pedig egy szójátékkal kapcsolódva egyúttal visszatér a címhez: a “hallottak” szavak, amelyek elvéreztek a csatában.
A vers ritmikájában, rímszerkezetében semmi különöset nem találhatunk. Időnként túl egyszerű, kézenfekvő a rím-pár, s így kocavers hangulata van. Helyenként nem szerves ugrások vannak benne, az eredményen érezhető, hogy gondolatok összedobálásáról van szó, megfelelő alapanyag, összekötés nélkül. Egy-egy gondolatról világosan látható, hogy utólag lett beletéve, pedig a vers már nem bírja el. De a szerzőnek hiányzik a megfelelő költői fegyelmezettség, amely visszafogja.
Összességében a vers könnyen megfejthető, és nem túl mélyen rétegzett, inkább szokványos kultursznob versnek tekinthető. Amolyan “majd én megmutatom” stílusú, propagandaisztikus, kekeckedő vers, amely része a “mindent le tudok húzni, ha akarok” intellektuális beütésnek. Művers, kreáció, mélyebb mondanivaló nélkül. Hiányzik belőle a rejtély, a többszörös rétegzettség, a költői életérzés, egyszóval a tehetség.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.