Sétálni ment a balga költő,
merengett csöppet, önmagán,
hogy majd talán egy emberöltő!...
hogy majd a végső szó jogán!...
hogy fájdalma és szerelme tiszta!...
hogy kit szeret? azt maga se...
és az, hogy fáj a kurta semmi,
csodálatos-e, helyes-e?
Nem nézett fel a pőre égre,
kimondta hát: Felhős az ég.
S számolta máris, bánatából
kell-e a versbe, s mennyi még?
Receptje biztos! Rím keresztre
legyen feszítve - ott kimúl tán.
Mérték is kell és súly a szónak,
úgy lesz a dallam-ár szimultán.
Faragta, marta, tépte versét,
elvékonyult öblös szava,
és ajkai közül kimászott
kicsit még nyálas önmaga.
Megtorpant, szemben önmagával,
el is mormolt egy nahiszent,
s mit sem törődve, kócosan,
sarkon fordult és hazament.
Hosszan bámult maga után...
Nem hitte el: ó-lába van!
és lépte csámpás! és háta görbedt!
és az egész olyan... olyan...
sarkon fordult és hazament
Tetszett a cikk?



