Amikor feltettem a kérdést úgy körülbelül 2400 fős közönség előtt: mi is a féltékenység, legnagyobb meglepetésemre főleg középkorú (és többnyire értelmiségi) férfiak válaszoltak. Pedig a csoportban több volt a nő, és azon belül is a kevésbé kvalifikált. Így feltételeztem, hogy ez egy nők által szétcincált téma lesz. A nők viszont vagy nem akartak megszólalni, vagy azonnal a bosszúról beszéltek. Ami azt is jelentheti, hogy a nők esetében a féltékenység egyet jelent a megcsalással.
A férfiak viszont - ahogy az már elvárható is -, hosszan, nagyon alaposan elemezgették a kérést, és összességében meggyeztek egymással abban, hogy a féltékenység elsősorban önértékelési zavar, kisebbségi komplexus, önmagunk folyamatos megmérettetése. Alapvetően ezt negatív személyiségi jegyként írták le, de úgy, hogy rögtön kiderült: mindannyian átélték ezt az érzést.
A nők azonban szinte azonnal az esetleges harmadik felet – a másik nőt – kezdték el jellemezni. Mintha a féltékenység csakis akkor alakulhatna ki, ha annak alapja is van. Csak nagyon kevesen keresték magukban a hibát, illetve még kevesebben ismerték el, hogy minden ok nélkül is lehet valaki féltékeny. Azt pedig csak egy-két férfi ismerte el, hogy ez mindenkinél kialakulhat, hiszen a féltékenységet sokan keverik a féltéssel, és az önzéssel, kisajátítással. Ezek azonban olyan járulékos tulajdonságok – ahogy az alapot szolgáltató önértékelési zavar is – amelyet senki sem vállal fel szívesen.

„Megalázó, becsapottság”
Ha nem ismerjük el, hogy mindannyian lehetünk, és voltunk is féltékenyek, akkor nehezebb is feldolgozni, és esetleg önmagunkban kezelni. Pedig ki ne tudná, hány életet, párkapcsolatot keserített, vagy lehetetlenített el ez a szó, és a velejáró következmények. A mardosó fájdalmat még azok is pontosan írják le, akik – állításuk szerint - soha nem érezték. Tudjuk: a gyilkosságig is elmehet, ha egy elme nem tudja feldolgozni az örökös féltékenységet a szeretett ember iránt. Veszekedések, esetleg verekedések, és aztán sokszor válás követi. De vajon, ha felismerjük magunkban, mit tudunk tenni, egyáltalán lehet-e kezelni?
Erről huszonéves fiút és lányt kérdeztem, egy pár két tagját, külön-külön.
A fiú tudja magáról, hogy féltékeny, de persze azt mondja: oka is van rá. Hogy mik az okok? Nos, erre csak pár szó a válasz: egy mozdulat, egy tekintet, és - persze, hogy ő is keveri a fogalmakat – maga a tett, a csalás. A fiú azt mondja, ő ilyenkor tehetetlenséget, dühöt és becsapottságot érez. És igen, próbálja magában elnyomni, de akkora fájdalmat érez ilyenkor, hogy jobbnak látja, ha az „kijön”, mintha belülről teljesen felőrli.
Kapcsolódó cikkek
Azt azonban egyikük sem mondta, hogy magát is szereti annyira, hogy megbízzon – elsősorban - önmagában. A saját erős vonzásában.



