Szinte már "temettük", aztán az utóbbi években a koncertszínpadokon feltámadt haló poraiból Johnny Winter, aki kétszer is bizonyságát adta Budapesten, hogy hatvanon túl is van rock- és bluesélet. (Nemcsak az ő találmánya.)

Egy hónapja jelent meg a Roots (Gyökerek) című albuma, amely a blues óriásaitól, példaképeitől merített, de az örökbecsű nótákat átpingálta a rá jellemző rockos, télies színekkel is. Illetve, volt, ahol nem is kellett különösebben festegetni, hiszen már a blues öregeinek zenéiben is ott volt a rock ördöge, ami nélkül Tél Jancsit aligha képzelhetjük el.

 
Lássuk a medvét: az új CD-re 11 dal került. 52 percen át élvezhetjük a jó öreget és válogatott csapatát. Ütős a kezdés is: a T-Bone Shuffle érezteti, hogy szerzője és eredeti előadója, Walker sem tartozott a leglágyabb bluesmanek közé. Remekbe szabott feldolgozás Johnnyé, kiváló társat talált Sonny Landreth személyében, aki fontos „kelléke” a legfontosabb bluespódiumoknak, Eric Clapton Crossroads fesztiváljain is muzsikált. A másodikként elhangzó Further On Up the Road, Bobby Blue Bland műve, amelyet sokkal többen ismerhetnek Eric Claptontól. Johnny odatette magát, akárcsak a gitárosként, billentyűsként és producerként ismert Jimmy Vivino is. 

               
Az utána következő Elmore James-darabot emberünk megint csak nagyszerűen téliesítette, a déli rock körökből ismert Warren Haynes segítségével, aki a saját bandája mellett, az Allman Brothers Band-nek is oszlopos tagja.
 
Érezni a mély tiszteletet a gyökerek iránt Muddy Waters klasszikus Got My Mojo Workin’-jében is, amely közelített az eredeti verzióhoz, a rá oly jellemző gitárhangzással. Még hagyománytisztelőbb Little Walter Last Night-jának a feldolgozása. Jól illik bele John Popper remek szájherfli mutatványa.

 
Kakukktojás ebben a közegben Chuck Berry Maybellene-je, nincs vele nagy baj, de az előző és utána következő nóták többsége is erősebb, ehhez Vince Gill sem tudott mit hozzátenni.

Az album talán legjobbja, a Bright Lights, Big City, amelyről sokaknak  nem az eredeti, Jimmy Reed-féle verzió jut az eszébe,  hanem a Them vagy az Animals változata. Itt sem csak Johnny érdeme a remek feldolgozás, hanem duett-partneréé, a Budapesten megcsodált Susan Tedeschié is. Az instrumentális Honky Tonkban, az „öcsi”, Edgar fújja a magáét, kitűnően.


A másik csúcspontja az albumnak a Dust My Broom amelynek, Robert Johnson-féle eredeti változata lassan feledésbe merül a rengeteg kitűnő rockosított feldolgozás mellett. Ezek számát szaporítja Johnny Winter Derek Trucks „kis baráti segítségével” Tedeschi hites urát ismerhetjük az Allman Brothers Band-ből (sajnos csak lemezről), de hála az égnek Claptonnal Budapesten személyesen is tiszteletét tette.


A Short Fat Fannie-val ugyanaz a bajom, mint Chuck Berry számával: nem különösebben ütős darab. A záródal, a Come Back Baby viszont méltó az egész albumhoz, s remekül teljesít a billentyűs vendég, John Medeski. Ássunk hát együtt Johnnyval a gyökerekig, érdemes!


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.