Mielőtt rátérnék a lemez részletes bemutatására, mindenképp kiemelendő az a kiváló stúdiómunka, amit Blondie Chaplin gitáros, Carmine Rojas basszusgitáros, Anton Fig dobos és Arlan Scheirbaum billentyűs hozzátett a produkcióhoz. Nem elfelejtve Kevin Shirley producer odaadó munkáját sem, aki már oly sokszor bizonyított Bonamassa mellett is.

A nyilatkozatokból tudjuk, hogy a dalok többségét Beth Hart választotta, de van olyan is, amely Bonamassa kérése volt, sőt, Kevin Shirley is ajánlott egy konkrét számot. Kezdésként Lloyd C. Glen és Lowell Fulson 1950-ből származó Sinner’s Prayer című dalát halljuk, amelyet Ray Charles 1957-ben vitt sikerre, de játszotta B.B. King is. Ezen a felvételen teljes fényében tündököl Beth soulos hangja és feltűnik, hogy Joe mennyire háttérben marad a gitárjával és ez későbbiekben is többször megállapítható.

Beth Hart nagy rajongója Tom Waits-nek, így nem véletlen, hogy tőle is választott egy dalt. A Chocolate Jesust hallva, úgy érezzük magunkat, mintha egy párizsi kávéházban múlatnánk az időt Hart előadásában gyönyörködve.
Ismét más zenei világba kalauzolnak bennünket a Your Heart Is As Black As Night című dalban, amit Melody Gardo jazzénekes-dalszerzőnek köszönhetünk. Bonamassa gitárjának mély hangjai az elején nagyon visszafogottak, aztán a szólóban csodálatosan bontja ki a dallamot. Egyébként ez az a kompozíció, amelyet Kevin Shirley ajánlott Beth-nek, mert szerinte ebben nagyszerűen érvényesülne a hangja – igaza lett!

Mikor úgy éreznénk, hogy kicsit lelassul a lemez, akkor jön a For My Friends, ahol a páros nagyon rockosra veszi a figurát Bill Whiters szerzeményében. Ebből aztán bámulatos soul-rockot hoznak ki, Bonamassa először „engedi el a bolondot”.
A Billie Holiday fémjelezte (mit fém, arany!) címadó szám, a Don’t Explain nem véletlenül került a lemezre, hiszen ez Beth kedvenc dala, mióta 10 vagy 11 éves korában először hallotta. Billie Holiday rajongójaként úgy érzi, hogy a dal eléneklése számára ajándék az élettől. Joe itt is csak annyit játszik a gitárján amennyi kell, nem akar előretolakodni.

Mikor már azt hinnénk, hogy ezt már nem lehet felülmúlni, jön az I’d Rather Go Blind, Etta James szépséges dallama, aki Hart másik nagy kedvence. (Egyes források szerint, az időnként álmatlanságban szenvedő és amúgy munkamániás Bonamassa éppen ezt a dalt hallgatta, amikor eldöntötte, hogy Beth Harttal szeretne lemezt készíteni! Az éjszaka kellős közepén írt is Shirley-nek, aki jó producerhez illően azonnal támogatta a projectet.) Egyébként a 60-as évek brit rhytm and blues-ának ismerői ezt a dalt Christine Perfect előadásában szerették meg, aki a Chicken Shack zenekar énekesnője volt, míg át nem csábították a Fleetwood Mac-be. E kis kitérő után, térjünk vissza a dalhoz, itt aztán tökéletesen érvényesül Beth hangja, mintha Janis Joplint hallanánk soullal „megbolondítva”. Nem fogják rövidre a felvételt, úgy nyolc percben nyomják, kiaknázva a kompozíció minden rejtett szépségét. Joe gitárja is egyenrangú partnere az éneknek.

Maradjuk továbbra is Etta James-nél és a Something’s Got A Hold On Me című számánál. Ebben Beth Hart ismét új oldaláról mutatkozik be, mint egy energia-bomba! Játszik a hangjával és a lábunkkkal is, mert szinte táncra perdülnénk, amikor belelendül és azt kiáltja hey! Joe a régi idők gitár-soundját hozza, ahogy kell.
Az I’ll Take Care of You-t hallgatva megpihenhetünk a finom zongorás kezdésnél és Beth érzéki töltésű hangja mellett. Ezt a dalt az írek legnagyobb bluesénekesétől Van Morrisontól is ismerhetjük. Amikor a szám közepéig érnek Bonamassa-rajongói, akkor felnyomhatják a hangerőt, mert a kedvencük egy eszméletlen szólót nyom le, talán a lemez legemlékezetesebbjét. (Azt csak így zárójelben jegyzem meg, hogy a rádióknak szánt verzióból épp ez maradt le. Régóta közismert, hogy a rádiós vezetők és mindent végrehajtó zenei szerkesztőik menthetetlenek, be vannak oltva gitárszólók ellen!)

Ezt követően jön a Well, Well (Delaney Bramlett szerzeménye), így nem véletlen, hogy az embernek akár a Lay Down Sally is eszébe juthat Clapton repertoárjából. Az itt hallható rockabillyt idéző felvételen Joe is besegít az énekszólamnál, remekül illik egymáshoz a két hang, tán több is lehetett volna belőle, de majd a következő lemezükön – reménykedjünk.

A pörgős szám után egy szinte himnikus szépségű kompozíció, az Ain’t No Way zárja az albumot. Valami különös áhitat lengi be ezt a dalt, amelyet bizonyára sokan szeretnek Aretha Franklin-től is. Beth Hart elmondása szerint 19 éves volt, amikor az egyik barátjától megkapta ezt a dalt, és amint a kocsijában hallgatva ehhez ért, sokszor kénytelen volt tovább tekerni, mert folyton elsírta magát.
Nekünk azonban nem sírásra, hanem inkább örömre van okunk, hogy ez a két csodálatos művész ezen a lemezen egymásra talált, remélem, nem egyszeri alkalom volt…



