Természetesen mindenki tudja, hogy nincs ma már köztük Ken Hensley és a 80-as évek közepén örökre elment az égiek rockcsapatát erősíteni a korszak egyik legjobb énekese David Byron is. Az elnyűhetetlen gitáros Mick Box viszont szerencsére maradt, sőt 2009-ben fennállásuk 40. évfordulóját ünnepelve az új felállásban odáig „merészkedtek” hogy eljátszották a veretes slágereiket egy más verzióban.

Budapestre az utóbbi időszakban megszokott összeállításban jönnek Mick Box mellett Trevor Bolder a basszusgitáros, Bernie Shaw énekel, Phil Lanzon játszik billentyűs hangszereken és Russell Gilbrook dobol.
A Uriah Heep zenei pályafutásának felidézésétől (amelynek produktuma több mint 25 nagylemez és 30 millió eladott példány) ezúttal eltekintenék, hiszen a Rockháló archívumában több cikk is található róluk, inkább az új Into The Wild című albumukról ejtenék néhány szót.

A tucatnyi dalt tartalmazó korongon a sound jól ismert, bár a nagy ívű romantikus vagy inkább azt mondanám, hogy érzelem gazdag kompozíciókból kevesebbet kapunk. Mindjárt az első, nem túl bonyolult Nail On The Head-del fejbe vágnak bennünket egy kis hagyományos rockzenével, majd az I Can See You-ban még magasabb sebességi fokozatba kapcsolnak. Box is rátalált gitárjának pedáljára, amit annyira szeretünk a játékában!

A címadó dalban aztán a hammond bevezető hangjait hallva kellemes borzongás fut végig az emberen, nem beszélve arról, amikor az orgona és a gitár „párbajozik”, szinte biztos, hogy élvezhetjük ezt majd tőlük a koncerten is. A Money Talk és az I’m Ready előadásában rockosra veszik a figurát, de ezekben a dalokban inkább a lelkesedésük dicsérhető.
Számomra sokkal nagyobb élmény volt a Trail Of Diamonds szépséges dallama, a rájuk oly jellemző dinamikus ritmusváltásokkal. Ebben visszatértek ahhoz a soundhoz, amellyel meghódították a világot. Remélem, ezt is halljuk majd tőlük a Barba Negra Music Clubban.
A Southern Star nekem csak egy kis ujjgyakorlatnak tűnik, de biztos vannak, akiknek ez is bejön. Ennél rosszabb véleménnyel vagyok a Believe-ről, amiben elég sok rockzenei klisét elnyomnak. Amikor pedig az ember meghallja a Lost című számukat, olyan déja vu érzése támad, hiányzik belőle az átütő erő, annak ellenére, hogy Box és Lanzon is próbálja menteni a menthetőt.

A T-Bird Angelben a heepes indítás után átmennek valami „foreigneres” slágervilágba, amit tán nem kellett volna, nem igazán illik hozzájuk. Hála az égnek Box gitárszólója ismét segít, de azért ezt a számot lehagyhatták volna a lemezről. A Kiss Of Freedom nekem túlságosan lírai, - bár a hammond nagyon megfogott benne - de bizonyára sokan lesznek, akik az öngyújtójuk lángjai mellett azért csápolnak rá egy jóízűt.
Minden jó, azonban, ha a vége jó, mert a Hard Way To Learn nagyon rendben van. A dallam a daliás időket idézi (az örök fanyalgóknak biztos egy kicsit „purple-ös”), a hammond gyönyörűen megágyaz a gitárnak! Nagyon szeretném ezt élőben is hallani, remélem mindenki ott lesz ezen a bulin, aki számít…



