
A skóciai Kilmarnockból származó zenészek jelenleg a 30-as éveik elején járnak, de már nyolcéves koruk óta elválaszthatatlan barátok, 13-14 éves koruk tájékától pedig már a zene is összeköti őket.

A trió gitáros énekese, a lányok számára oly vonzó „che gueverás” külsővel megáldott, roppant tehetséges frontember, Simon Neil. A ritmusszekciót egy ikerpár alkotja, James és Ben Johnson, az előbbi a basszeros, míg az utóbbi a csapat ütőse. Az utóbbi időben a turnéikon besegít egy második gitáros is, Mike Vennart.

Az alternatív/inde rockot játszó zenekar pályafutásáról röviden annyit, hogy az első bulijukat még szinte gyerekként 1995. január 31-én nyomták le Skrewfish néven valahol East Kilbride-ban a Pink Kross formáció előtt. 1997-től a fiúk Glasgow-ban tanultak tovább, így a városban és annak környékén muzsikáltak.

A közönség hamar megkedvelte őket, a zenéjükre természetesen nagyon sokan hatottak a kedvenceik közül: Metallica, Guns N’ Roses, Nirvana, Rush, Pantera, majd később a Foo Fighters, a Burning Airlines, Far, Weezer, Red Hoose Painters, de nem sorolom tovább őket. Sosem ez a lényeg, hogy honnan szerzi be a művész a kezdeti muníciót (legalábbis a rockzenében), hanem, hogy mit tesz saját maga hozzá, milyen új értéket alkot!

A Biffy Clyrot illetően nem lehet okunk panaszra, hiszen olyan átütő erejű, dinamikus, ugyanakkor egyedi muzsikát játszanak, amelyet a Muse óta talán először hallhatunk brit zenekartól.
Az első nagylemezük, a Blackened Sky 2002-ben került a boltokba és a kritikusoknál jó fogadtatásra talált. Mindössze egy évet kellett várni a második dobásukra, Blackened Sky LP-re, de ez még mindig nem hozta el számukra a nagy áttörést, mint ahogy a 2004-es Infinity Land sem. Bár, akkorra a rengeteg turnézás során már komoly rajongótáborral rendelkeztek.

A nagy országos, megérdemelt sikert a 2007-es Puzzle című munkájuk hozta el nekik. A Kerrang! magazin az év albumának kiáltotta ki ezt a korongot, Angliában aranylemez lett és 300 ezer darab fogyott belőle a világban. A brit slágerlistán ez a zenei anyag 2. volt. Egyre hatalmasabb bandák hívták meg a Biffy Clyrot előzenekarnak: a Red Hot Chili Peppers, a Muse, a The Who és a Rolling Stones. Egy álom vált valóra a három fiúnál, de még mindig nem volt vége, hiszen a 2009-es Only Revolutions LP már azt mutatta, hogy túljutottak a rock nagy reménységei státuszon, jelentős, nagy rockbanda vált belőlük.
Az elmúlt években a brit zenei szaklapoknál és más fórumokon nagyon sok jelölést begyűjtöttek a lemezeikkel és a dalaikkal, de nyertek is néhányat a New Musical Expressnél, a Kerrang! Magazinnál, a Radio 1-nél.
A tavaly december 4-én adott koncertjük a Wembley-ben tulajdonképpen összegzése eddigi pályafutásuknak. Hiszen megidézik a kezdeteket az „57” című dalukkal, de a legtöbb számot (talán egy kivétellel) az Only Revolutions-ról nyomják, de kapunk bőven a Puzzle dalaiból is.

Stílszerűen (mint az Only Revolutions-on) a nagyon húzós Captain-nel kezdenek, a közönség veszi a lapot és anélkül, hogy biztatnák őket a színpadról, együtt énekel a fiúkkal és ez így megy az egész koncerten. A buli a nagyon pörgős Booooom (remélem, nem tévesztettem el az 5 „o” bötűt), Blast & Ruinnal folytatódik, majd jön az előbb említett „57”. A koncert egyik legnagyobb dobása a Bubbles, amelyet eszméletlen intenzitással játszanak, Neilnek nem is kellene énekelni, hiszen a csarnokban mindenki együtt énekli ezt a slágerüket.
Nem folytatom külön-külön a dalok bemutatását, hallhatunk és láthatunk tőlük lírai kompozíciókat, akusztikusan egy szál gitárral és hárman együtt bensőséges előadásmóddal, zúzósakat, hogy a fal adja a másikat! Ha mégis ki kellene emelnem néhányat a koncertjükből, nekem a Many of Horror, a Mountains, a Shock Shock és még sok másik is tetszik. Éltes blues-rockerként ajánlom mindenkinek a figyelmébe ezt a nagyon szerethető fiatal rockbandát!



