Nálunk, a nagyközönség előtt szinte ismeretlennek számító énekesnő Amerikában a műfaj egyik legfényesebb csillaga, aki olyan mintha Janis Joplin reinkarnációja lenne!

Talán majd most, - pontosabban szeptemberben – a Joe Bonamassa segítségével megjelenő Don’t Explain című feldolgozásalbum hazánkban is szélesebb körben megismerteti a nevét.

Addig is nézzük röviden, ki is ez a nem mindennapi tehetséggel megáldott hölgy!


1972. január 24-én született a kaliforniai Pasadena városában és mindössze négyéves volt, amikor elkezdte ismerkedését a fekete-fehér billentyűkkel. Természetesen Bach és Beethoven művei alkották a tananyagot, de ahogy cseperedett felfedezte Etta James és Otis Redding dalait, sőt, eljutott a Led Zeppelin lemezeihez is.


Ez az idilli állapot azonban csak a zenei környezetére volt jellemző, a családjára éppen ellenkezőleg. Ötéves volt, amikor az apját kábítószer-terjesztés vádjával letartóztatták, és börtönbüntetésre ítélték. Később a szülei 15 évnyi házasság után elváltak. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy Beth már 11 évesen ivott és kábítószerezett, 15 évesen pedig az egyik fiúja a heroinra is rászoktatta.


Ami az iskoláit illeti, az egyik Los Angeles-i középiskolában ének és cselló tanulmányokat folytatott és persze a helyi rendezvényeken gyakran fellépett. Az igazi megmérettetés azonban 1993-ban jött el számára, amikor elindult a Star Search tehetségkutató versenyen. 13 fordulón jutott túl Janis Joplin, Melissa Etheridge és Aretha Franklin dalait énekelve. De előadott saját szerzeményeket is, mint a Show Me The Way és az Am I The One, amelyet a döntőben énekelt és nyert vele!


A sikert azonban nehezen tudta feldolgozni, egyre többet hiányzott az iskolából, amit aztán ott is hagyott. Az ingatlan bizniszbe akart belevágni, de hamar rájött, hogy az nem neki való. Szerencsénkre visszatért a zenéhez. Los Angelesben találkozott Tal Herzberggel, egy Izraelből érkezett basszusgitárossal, akivel zeneileg és egyébként is hamar megtalálták a közös hangot. Csatlakozott hozzájuk a kiváló gitáros, Jimmy Khoury, majd kicsit később Sergio Gonzales dobos és elkezdtek próbálni. Hamarosan feltűnt a környezetükben David Wolff, akinek Cindy Laupert köszönhetjük és rögtön a menedzserüknek ajánlkozott. Beth kicsit habozott, de végül beadta a derekát és aláírtak az Atlantic Records-hoz.


1996-ban jelentették meg Amerikában és Németországban az Immortal című bemutatkozó lemezüket, amit egy kilenchónapos turnéval népszerűsítettek. Ezt követően a zenekar visszatért Los Angeles-be, de Beth inkább Birminghamba vonult el, hogy kipihenje a koncertkörút fáradalmait, és új dalokat írjon.

Három évvel később dobták piacra a Screaming for My Supper című albumot, amelyen szerepel a zongorán előadott, önéletrajzi ihletésű „L.A. Song (Out of This Town)”, amely sláger lett Amerikában és Hollandiában is. Ehhez azért nagyban hozzájárult az is, hogy a Beverly Hills, 90210 című tv-sorozat záró szezonjának 17. epizódjában játszották. Ebben az időben ismerkedett meg Scott Guetzkow-val, aki a zenekar roadja lett. Richard Donner az ismert rendező is „szemet vetett rá”, Janis Joplin szerepét ajánlotta neki egy tervezett filmben. Erre ugyan nem tartotta magát alkalmasnak és nem vállalta, de nem sokat habozott, amikor igent mondott a Love Janis musical főszerepére az Off-Broadwayn. Ez a mű Janis levelein alapult, amelyeket az édesanyjának írt.
 

Sajnos a stressz, a zaklatott életforma ismét rossz útra vitte, az alkohol és a drogok világába. A lemezcég megpróbált orvosi segítséget nyújtani, de amikor meglátták Beth Hartot csontsoványan Jay Leno nagy nézettségű Tonight Show-jában, szinte sokkolta a kiadó vezetőit a látvány és azonnal felbontották vele a szerződést. Beth odáig süllyedt, hogy már magának kezdett hamis recepteket felírni, persze lebukott és eljárás indult ellene.

Kénytelen volt a rehabilitációt választani és eljárni a „Névtelen alkoholisták” leszoktatási terápiájára. (Ott persze nem adnak piát!) Sokat segített neki ez idő tájt Scott Guetzkow, aki ekkor már a menedzsere volt, majd el is vette feleségül. A pokol legmélyebb bugyrait is megjárta az énekesnő, iszonyatos hangulatváltozásokon ment keresztül, volt, amikor végezni akart magával, máskor meg repesett a boldogságtól, alig tudta abbahagyni a nevetést.


2003. októberéig kellett várni, amíg megjelenhetett harmadik stúdióalbuma, a Leave the Light On, amelynek dalaiba múltja minden fájdalmát, nyomorúságát beleírta. Új zenekarában Jon Nichols lett a gitáros és Tom Lily a basszeros, dobost elég nehezen találtak. Berney Pershey ugrott be alkalmanként és John Nyman is játszott velük egy darabig. A lemezt jól fogadták Európában is, különösen Dániában, ahol a Learning to Live single listavezető volt.

2004. május 7-én Beth Hart fantasztikus koncertet adott az amszterdami Paradiso-ban, amelyet CD-n és DVD-n is kiadtak 2005-ben Live at the Paradiso címmel. Mindenkinek forrón ajánlom, de ha nem sikerül beszerezni, érdemes megnézni a felvételeket a YouTube-on, nem fogják megbánni!!!


Úgy látszik ez a szereplés megtette a hatását azon a tájon, mert Dániába és Hollandiába szinte hazajár azóta is, mindig teltház előtt lép színpadra. (Már nem is kérdezem – de, mégis, mint másokkal kapcsolatban is oly sokszor, – hogy nálunk miért nem jut egyetlen egy koncertszervezőnek sem az eszébe Beth Hart?)

Turnézás közben is írta a dalokat, amelyek aztán 37 Days címmel kerültek CD-re 2007-ben. A lemez dalai úgy szólnak, mintha élőben vették volna fel őket, Beth kirobbanó formában énekel, a hangja érzelemmel teli, a dallamok csodaszépek, mint a Jealousy, az Over You és a Soul Shine, de találunk a korongon néhány keményebb felvételt is. A zenekarába új dobos került, Todd Wolf.


Beth Hart legutóbbi munkája, a My California hitvallás szülőföldje iránt. A tavaly ősszel kiadott lemezen egy tucat dalt hallunk, köztük van a Sister Heroin, amely Slash vendégszereplésével készült. A szépséges Life Is Calling dallamát nehéz elfelejteni, már első hallásra belopja magát az ember szíve csücskébe, de ugyanígy vagyunk a Love Is The Hardest-tel is. Mindkét kompozíciót megjelentették kislemezen is. Ha már a lírai hangvételnél tartunk, akkor mindenképp meg kell említeni, egy gyönyörű dalt – Take It Easy On Me - amelynek hallatán valami megmagyarázhatatlanul kellemes, szinte túláradó érzelem járja át az embert.

Azért Beth Hartnak van egy másik arca is, ezen a felvételen láthatják, hogy miért is neveztem őt a portré elején Janis Joplin reinkarnációjának! Íme!


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.