Nevéhez illően szúrós, nagyon dögös hard rockot nyomott ez a 70-es évek elején játszó amerikai banda, a Cactus, amelynek tagjai a kor sztárjainak számítottak!

Tim Bogert basszusgitáros és Carmine Appice dobos, az álomszerű muzsikát előadó Vanilla Fudge oszlopos zenészeiként bizonyították, hogy mesterei a szakmának. A Vanilla Fudge előzenekara volt első amerikai turnéján a Led Zeppelin, amellyel nagyszerű volt a kapcsolatuk. Először még úgy tervezte a két fickó, hogy az igazi supergroupnak számító Cactus-ban Jeff Beck gitározik majd és Rod Stewart lesz az énekes. Ebből ugyan Beck autóbalesete miatt nem lett semmi (Jeff másfél évre kivonta magát a rockvilágból), Stewart pedig inkább a Facest választotta, de azért 1970. elején csak „kivirágzott” a Cactus.


Jim McCartyt, a remek bluesgitáros igazolták le, aki Mitch Ryder Detroit Wheels bandájában és a Buddy Miles Express-ben is játszott. Énekes-szájherflisük a ráspolyos hangú Rusty Day lett (született Russell Edward Davidson), ő korábban az Amboy Dukes frontembere volt.

A nevüket viselő 1970-es bemutatkozó lemezük első számát, a Parchman Farm-ot (Mose Allison szerzeménye) olyan gyorsasággal és erővel tolták, amelyre nem igazán volt példa akkoriban! Az ezt követő merész váltással (My Lady From South Of Detroit) az ellenkező végletbe csaptak át, amely inkább a Vanilla Fudge dallamvilágát idézi. Willie Dixon művének a You Can’t Judge a Book by the Cover-nek az előadása (röpke hat és fél percben) ismét olyan ütős, hogy még ma is eláll a lélegzetünk a tőle. A Let Me Swimben kapunk egy jó kis rockit, majd jön a No Need to Worry, a banda egy saját bluesa több mint hat percben, amelyben ismét megcsillogtatják nem mindennapi képességeiket ezek a zenészek. Jim McCarty gitárja és Rusty hangja tökéletes összhangban szól. Az Oleo egy nagyon pörgő rock and roll, amelyben a basszeros is szólózhat és nem is akárhogy! A nagylemez a Feel So Good-dal zárul (ebben a dobos mutathatja meg, hogy mire képes), sose kelljen rosszabb korongot hallgatnunk!


Mindössze egy évet kellett várni a második LP-re, amelyet One Way…Or Another címmel dobtak piacra, ezen szintén nyolc felvétel szerepel és ugyanúgy két feldolgozás, mint az első lemezükön. A Long Tall Sally-re az ő verziójukban szinte rá sem lehet ismerni, remekül szól, és nagyon különbözik a Little Richardtól megszokottól. A másik adaptáció a Feel So Bad (Chuck Willis szerzeménye) is nagyon jól sikerült. A lemezen a „lírát” az instrumentális Song For Aries képviseli, amelynek a vége felé azért kicsit bevadul McCarty a gitárjával. A korong végére került a címadó dal, ami nem rossz, de azért úgy érzem, hogy ez az album elmaradt a debütáló LP magas színvonalától.


Az eredeti felállású banda harmadik, egyben utolsó nagylemeze 1971. októberében került a boltokba Restrictions címmel. Ez a munkájuk ismét méltó volt hozzájuk. A hagyományaikhoz híven ezen is nyolc kompozíció szerepel és már a címadó dal is olyan, „hogy a fal adja a másikat”. A több mint nyolc és fél perces Guiltless Glider-ben a banda mindent bemutat abból, amiért oly sokan rajongtak értük. Azt, hogy milyen tehetséggel játsszák a feldolgozásokat, hallhatjuk az Evil-ben (Howlin’ Wolf szerzeménye), valami eszelős, ahogy nyomják! Teljesen más zenei világba visznek el bennünket az Alaska című, kiváló saját dalban, ami kislemezen is megjelent.


Sajnos 1971 végén, a bandán belüli ellentétek oda vezettek, hogy McCarty kiszállt a zenekarból ezt követően pedig Rusty Day-t is kirúgták. Így a negyedik albumukon , az 1972-ben megjelent ’Ot ’N’ Sweaty-n csak a ritmusszekció maradt, Werner Fritzschings lett a gitárosuk,  Duane Hitchings a billentyűsük és Peter French az énekesük (ex-Leaf Hound és Atomic Rooster).

Az első három felvételt Puerto Ricóban rögzítették április 3-án az ott rendezett pop fesztiválon, a többit stúdióban vették fel. Tulajdonképpen nem szólt rosszul ez a felállás sem, de mégsem ettek meg sok sót együtt, még abban az évben búcsút intettek egymásnak.

 
Bogert és Appice végül csak összejött Jeff Beck-kel kiadtak hármuk nevén egy remek albumot és egy koncertlemezt is Live In Japan címmel, de ez csak a felkelő nap országában jelent meg. A Beck, Bogert & Appice trió utolsó bulijára Londonban került sor 1974. január 26-án.

Az egykori Cactus zenekar utóéletéhez tartozik, hogy más, de ismert zenészek, mint Mike Pinera gitáros (Blues Image és Iron Butterfly) létrehoztak egy halvány New Cactus Band-et is még a 70-es évek közepén, sőt, az évtized végén Rasty Day is alakított egy formációt, de egykori sikerét ő sem tudta megismételni. Sajnos már soha többé nem is fogja, ugyanis kábítószerügybe keveredett, ami oda vezetett, hogy 1982. márciusában, az énekest a saját házában lelőtték. A lövöldözésben 11 éves fia is meghalt.


Végül 2006-ban a Cactus eredeti tagjaiból (most már csak hárman maradva) Appice, Bogert és McCarty beszervezték énekesnek Jimmy Kunes-t (ex-Savoy Brown) és adtak néhány koncertet, valamint kiadtak egy albumot is Cactus V címmel, ami nem rossz, de azért messze van az egykori legendás banda legjobb munkáitól.


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.