
Az egyenletesen kimagasló színvonalú lemez ma elég ritkaság. Ezúttal is olyan lemezt hallgathatunk, amelynek vannak ugyan fantasztikus csúcspontjai, ám akadnak laposabb „menetek” is. Nem biztos, hogy a „Rock and roll party” megfelelő cím, hiszen a feldolgozott számok jelentős része rock and roll előtti korszakot idéz. Természetesen maga Les Paul sem volt a rock and roll pionírja, bár a hatott a műfajra.

Beck albumának első három száma – Double Talkin Baby, Cruisin’ és The Train Kept a Rollin (ugye mindenkinek beugrik a Yardbirds-verziója és a Nagyítás jelenete?) - lendületes kezdet annyi szent, így elvárható lett volna a hasonló folytatás is.
A Cry Me a Rivernél azonban kicsit beletaposott a fékbe a csapat, a How High The Moon ismét lendületesebb, mindkettő gitárosunk stílusbeli sokoldalúságát dicséri. A Sitting On The Top Of The World tele Beck-bravúrokkal, akárcsak a Bye, Bye Blues, a The World is Waiting for the Sunrise is. A Vaya Con Dios-ban nagyszerű szólót hallani, de a világhírű nótának vannak jobb feldolgozásai is. Nem hoz különösebben lázba a The Mockin’ Bird Hill sem.

Ritka szép darab viszont az I’m A Fool To Care és a maga korában hallatlanul népszerű Tiger Rag is. Nem az album csúcsa, a Peter Gunn, valamivel erősebb a Rocking is Our Business. Az Apache gyönyörűen szól, ha nem is rugaszkodik el a Shadows-klasszikustól, erősebb viszont a szintén alapnak számító Sleep Walk. A New Orleanshoz nem sokat tesz hozzá Jeff és a csapat. A Grammy-díjas Nessum Dormát idézi a Walking in The Sand, nagyot szól az utolsó előtti nóta, a Please Mr. Jailer is. Szögezzük le, hogy ebben jelentős Imelda May az énekesnő érdeme is, aki a lemez legtöbb dalában remekel. Nem lehet panasz a záró Twenty Flight Rockra sem, Eddie Cohran dalát Brian Setzer remek énekével hallhatjuk.

Minden jó, ha jó a vége: erős lemez a Rock and roll party, még ha műfaját tekintve vegyes is. A rock and roll, a klasszikus rock a bluegrass, a blues egyaránt helyet kap a tisztelgő lemezen, amelyet jó szívvel fogadhat a mester valahol fent…



