
Glenn Hughes az egyik interjúban megjegyezte, hogy ezt az albumot a rock fanatikusainak készítették. Bár ő Amerikában él, de a dalok soundja egyértelműen blues alapú brit hard rock. A nevüket is attól a közép-angliai füstös iparvidéktől kölcsönözték, ahol Glenn és Jason született. A két amerikai, Bonamassa és Sherinian könnyen magáévá tette az angliai hard rockot, ugyanis a 70-es években ez volt a zenei világ vezető stílusa, a progresszív rock mellett. Az igényes rockzenével való ismerkedésüknél ők is mi mást hallgattak volna? Bonamassa egyébként is rajong az angol gitárosokért, bár nemrég Walter Troutot nevezte a szakma legjobbjának. Erre meg azt mondhatjuk, hogy Walter is az „alapkiképzést” John Mayallnál kapta meg, akit ugye nem kell bemutatni?!

Ezek után térjünk rá a lemezre! Egy olyan basszus-riffel kezdődik a „névadó” kompozíció, hogy a fal adja a másikat, a One Last Soul-ban pedig már egy könnyen befogadható dallamot bontanak ki, megmutatva, hogy mire számíthatunk a továbbiakban. Itt jegyezném meg, hogy Jason dobjai a lemezen végig olyan erőteljes alapot biztosítanak a fiúknak, hogy arra még Bonzo is büszke lenne!
A The Great Divide-ban felsír Joe gitárja, de ebben már nagyon él Hughes is, akiről megállapítható, hogy a sokakat idegesítő énekesi manírjait nagyon visszafogta végig a dalokban, hangja a legszebb éveit idézi. Bár, azt sosem vitatta senki, hogy a legjobb rockénekesek között van a helye évtizedek óta. A Down Again hangzása pedig olyan, mintha egy időutazáson vennénk részt, vissza a 70-es évekbe, sőt egész Hendrixig!

A lemez 5. dala a Beggerman, ennél kicsit „megpihenhetünk”, mert eljutottunk a lemez legszebb kompozíciójához, amelyet Bonamassa énekel. A Song Of Yesterday-nek, a hard rock legcsodálatosabb felvételei között van a helye! Ebben a dalban mutatja meg leginkább mire képes ez a banda már most és remélhetőleg a jövőben is. Semmi baj nincs azzal, hogy Zeppelinesnek érezzük, sőt, valamit csak kellett hoznia Jasonnak is az apjától. (he-he) A hatásos nagyzenekari hangszerelést Jeff Bova követte el, aki korábban Bonamassa szólólemezein is dolgozott.
A No Time kemény riffjei után a középrészben kapunk egy kis keleties kitérőt, majd újra fokozzák a tempót a fiúk. A Medusa, - Hughes régi kedvence lehet – ugyanis ezt még első bandájának, a Trapeze-nek a repertoárjából bányászta elő. Megérte elővenni ezt a roppant hatásos dalt, Bonamassa gitárja nagyon állat és Glenn hangja is bámulatos! A következő, The Revolution Me című dalban remekül énekel Joe is, amit – mint bevallotta – Kevin és Glenn unszolására vállalt be, Bonamassa eredetileg csak gitározni akart volna mindegyik dalban, mi csak jól jártunk, hogy hagyta magát rábeszélni az éneklésre.

A Stand (At the Burning Tree) című számban végre előjön az eddig eléggé háttérbe szorított Sherinian is a Hammond-orgonájával, majd ismét a dögös gitár-riffeké főszerep. A Sista Jane című opusban Bonamassa és Hughes együtt énekel, remekül kiegészítik egymást, ebben Joe gitárja Claptont idézi a Creames időszakából, ami bizonyára nem véletlen…
Végül eljutunk a Too Late for the Sun című, több mint 11 perces remekműig, amelyben szintén ketten állnak az énekmikrofon mögött, felelgetve egymásnak, míg a háttérben sejtelmesen szól a gitár, amelyből úgy három perc után valami káprázatos gitárszóló bontakozik ki, s ha ez nem lenne elég Sherinian ismét megmutatja, hogy mestere az orgonának. A feszültséget úgy adagolják a fiúk végig ebben a kompozícióban, hogy szinte beleborzongunk.
Hát ennyi! Mi mást tehetne az ember ezek után - újra a CD elejére áll!



