Indításként, Noah Hunt énekesük Chicagót üdvözlő kiáltása után azonnal belevágnak a Somehow, Somewhere, Someway című dalukba, amely a Trouble Is…című második, 1997-es albumukról való. Maradnak is ennél a korongnál a King’s Highway, a True Lies és a Deja Voodoo című számaikkal megteremtve a forró hangulatot.

Szinte szárnyakat kap Shepherd a nagyszerű kísérő bandája játékától, amelyben ott van Chris Layton és Tommy Shannon a néhai Stevie Ray Vaughan ritmusszekciójából, Scott Nelson és Riley Osbourn, a remek billentyűs, valamint a chicagói House of Blues speciális vendégei: Hubert Sumlin, Willie „Big Eyes” Smith, Buddy Flett és Bryan Lee. Az utóbbi volt az a muzsikus, aki az egyik koncertjén először felengedte a színpadra a 13 éves kisfiút, Kennyt, aki úgy játszott már akkor, mintha Stevie Ray „reinkarnációja” lenne és ez így van azóta is.
A vendégek közül Buddy Flett a pörgős Sell My Monkey-val (B.B. King szerzeménye) kezdett, majd a Dance For Me című saját blues-zal mutatta meg mire képes. Willie „Big Eyes” Slim a Baby Don’t Say That No More és az Eye to Eye című dalokat adta elő, míg Bryan Lee a jól ismert How Many More Years interpretálására vállalkozott, majd jött a Sick and Tired.

A vendégek sorát a legendás Hubert Sumlin zárta, a 79 éves bluesgitáros, aki egykor Howlin’ Wolf bandájában kezdte a pályafutását és játéka olyan zenészekre volt hatással, mint Eric Clapton, Keih Richards, Robbie Robertson, Stevie Ray Vaughan, Jimmy Page és Jimi Hendrix. Sumlin ezúttal a Feed Me és Rocking Daddy című Howlin’ Wolf szerzeménnyel ajándékozta meg a chicagóiakat.
A koncertlemez zárásaként a KWS Band a Blue on Black című saját dalát adta elő, majd jött Slim Harpo veretes dala, az I’m a King Bee, amelyet a közönség tombolása mellett nyomtak.
Soha rosszabb koncertlemezt ne kelljen hallgatniuk a blues fanatikusainak!



