Vannak olyan rocktörténeti események, amelyektől a jóérzésű rockrajongók szíve nagyokat dobban, említésükre tán a szemük is elhomályosul. Monterey és Woodstock mellett ilyen volt az angliai Wight szigetén az éppen 40 esztendeje rendezett fesztivál.

Jimi Hendrix, Ten Years After, Procol Harum, Miles Davis, Doors, Who – ilyen nevek mellett mit lehet még mondani?


Az 1970. augusztus 26-30. közötti legendás „Sziget Fesztivál” időpontja néhány nap eltéréssel megegyezett Woodstock nagy fesztiváljával, csakúgy, mint jelszavával Message To Love - Üzenet a Szeretetnek és a fellépőivel. Ezzel a címmel készített egy remek dokumentumfilmet Murray Lerner filmrendező-producer, amelyet valamiért csak 1997-ben mutattak be (némi  lazaság miatt később nálunk is leadták a királyi tv-ben), a film remekül ábrázolja a gyönyörűséges muzsika mellett azt a szervezési káoszt is, amely eluralta a fesztivált. Az egyik szervező szinte végig őrjöngött a tömeggel, különösen a jegy nélküli, a kerítésen átlendülőkkel: „menjetek a pokolba… egy évig gályáztunk a buliért…megkaptátok, amit akartatok… ha valaki nem fizet, húzzon el a francba”. A fiatalok azonban válaszul ezt skandálták: „Nem kell a kerítés, nem, nem!” Három fontot kellett volna fizetniük egy belépőért, de ők ingyen bulit akartak. Kiderült, hogy 170 ezer fizető nézőre lett volna szükség, hogy ne legyen veszteséges a fesztivál. Ugyan 600 ezren voltak, de csak 50-60 ezren váltottak jegyet. Végül a szervezők is belenyugodtak, hogy buktak: „Ez a fesztivál sosem lesz nyereséges. Nyissatok ki minden kaput, fogjátok meg egymás kezét, álljatok fel! Isten veletek!”- hangzott el csüggedten, de a helyzetbe belenyugvóan a szervezőtől a filmben.


De menjünk egy kicsit vissza a múltba! A dél-angliai partok előtt lévő gyönyörű üdülőszigeten 1968-ban és 1969-ben is voltak koncertek, de az 1970-es maradt meg leginkább a műfaj kedvelőinek emlékezetében – nyilván azért is, mert nagy nyilvánosság előtt ekkor jelent meg utoljára Jimi Hendrix.  
      
Először 1968. augusztusában jöttek rockerek a szigetre: a San Franciscó-i pszichedelikusok képviselője, a Jefferson Airplane, a tüzes horror-show megkoronázott királya, az Arthur Brown által uralt Crazy World (amelynek billentyűse Vincent Crane, az Atomic Rooster alapítója, dobosa pedig Carl Palmer volt), a Move, a Fairport Convention, valamint az egyik legjobb brit rhythm and blues banda, a Pretty Things.

Egy évvel később a Free, a Moody Blues, a Nice, Bob Dylan, Joe Cocker és a Who is fellépett a szigeten.


Az 1970-es nagy buli mintegy ötven énekes és banda óriási seregszemléje volt. A Beatles addigra már feloszlott, s a Rolling Stones is elkerülte a fesztivált, akárcsak az 1969-es amerikait, de ebben az évben Bob Dylan eljött, hiányzott viszont (de nagyon) Janis Joplin.

A „woodstockiak” közül ismételt Jimi Hendrixen kívül a Who, Joan Baez, Joni Mitchell, a Ten Years After (amelynek gitárosával, Alvin Leevel szűk egy hónap múlva találkozhatunk a Petőfi Csarnokban – ő eddig is többször tiszteletét tette Budapesten.)


Felejthetetlen volt a Free, a Moody Blues, Leonard Cohen, John Sebastian, Joni Mitchell, Donovan, a folk-madonnák Joan Baez és Melanie, a Chicago, a fehér blues egyik kiválósága, a Groundhogs, a Procol Harum (Robin Trowerrel), a Cactus, a Doors, a Family, a Jethro Tull, Kris Kristofferson, a Sly & the Family Stone, valamint  a már említett Emerson Lake and Palmer, a Taste, és Miles Davis, a jazz óriásának fellépése.
 
Jimi Hendrix búcsújáról megoszlottak a vélemények: sokan a woodstocki és a monterey-i formáját jobbnak tartották, de jócskán voltak olyanok is, akik itteni produkciójára voksoltak. De ezt könnyűszerrel ellenőrizheti és véleményezheti bárki.


A Who hű maradt önmagához, a zeneileg is kiváló programjukat hatalmas rombolással tették még emlékezetesebbé. A fesztiválon szereplők közül nagyon hamar eltávozott az élők sorából Jim Morrison (korai hattyúdala volt a fesztiválon elhangzott When The Music’s Over című dala), Paul Kossoff, a Free kitűnő gitárosa. De nem él már a Who együttes fele, Keith Moon dobos és John Entwistle basszusgitáros, s a nagy veszteségek között említhetjük Rory Gallaghert, minden idők egyik legjobb gitárosát, aki akkor a Taste trióval aratott fergeteges sikert, s még vagy két évtizeden át szólóban nyomta (nagy örömünkre, Budapestre is eljutott, akik ott voltak, míg élnek nem felejtik el.)  

A szervezők és a szakírók igyekeztek egy új korszak hajnalának beállítani az akkori legnagyobbak seregszemléjét, de inkább az előző évtized lezárása volt ez, még ha voltak is új hangok – közülük mindenképpen az Emerson Lake and Palmer emelkedett ki a szimfonikus zene rockba ültetésével. 

A fesztivált szerencsére jól dokumentálták, bár korántsem volt olyan jelentős és hangsúlyos a publikáció, mint Woodstock esetében. Jelentek meg CD-k, kazetták, videók a fesztiválról, és könyvet is írtak az ott történtekről.

Az új évezredben 2002-től a fiatalok is birtokukba vették a "szent helyet". Az utófesztiválokon tiszteletét tette Iggy Pop, Bryan Adams, David Bowie és a Who együttes túlélői. Ezeken a koncerteken azonban a daliás időkhöz képest jóval kevesebben csápoltak, s a helyszíni beszámolók szerint a hangulat sem idézte 1970-et.


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.