Valójában az is, csak ez az alkalmi trió nem hirdeti ezt fennen magáról, mint ahogy néhány rockbanda kissé öntelten teszi ezt jelenleg. A Deep Purple gitárosa, Steve Morse immár 16 éve tölti be sikerrel a távozó Ritchie Blackmore helyét, de a basszeros és a dobos sem ismeretlen a rockvilágban, sőt!

Dave LaRue basszusgitáros olyan gitárnyűvők mellett is megállta a helyét korábban, mint Joe Satriani és John Petrucci. De Van Romaine dobos is tudhat „valamit”, ha a Blood Sweat & Tears és a Kansas is igényt tartott a szolgálataira. Steve Morse-hoz régi barátság fűzi őket, több lemezen is dolgoztak együtt az elmúlt 16 évben. Ezúttal a nemrég megjelent Out Standing In Their Field című albumhoz adták a tehetségüket. Persze a körülmények nem igazán kedveztek a közös munkának, hiszen a Deep Purple szinte állandóan úton van, vagy lemezt készít, így csak a resztli időben készülhettek a lemezre kerülő dalok. Alig találkoztak, mindegyikük a saját otthoni stúdiójában macázgatott a dalokkal, majd áttolták egymásnak az eredményt. Néhány közös próba után végül elküldték a zenei anyagot Ausztráliába a végső munkálatokra és Morse elmondása szerint, már csak becsomagolt CD-kópiaként találkoztak a produktummal.
Mindezek ellenére az eredmény lenyűgöző!


Az Out Standing In Their Field nagylemezen 11 kompozíció szerepel, köztük néhány kimagasló darab. Már a nyitószám, a Name Dropping a hard rock legszebb hagyományait idézi, Morse gitárja bámulatosan szól, de nem lankad a lendület a Brink of the Edge kompozíció alatt sem. Kicsit megpihenhetünk a Here and Now and Then-t hallgatva, de ez is tele van zenei szépséggel.

Amikor elérünk a John Deere Letter-hez, kedvünk szottyanhat táncra perdülni, oly vidám talpalávaló ez a játékos country-rock. Ezt követően, először a More to The Point című dalnál érezzük, hogy ugyan érdekes a gitár-téma, de kicsit unalmassá válik a kibontása. A Time Junction kompozíció eleje is kissé lefárasztja az embert, de Dave LaRue basszusgitár kiállása kárpótolja a hallgatót, ezt követően Morse gitárja félelmetes intenzitással teszi helyre a dalt.

Nyolcadikként egy Gary Moore-t idéző lírai gyöngyszem, az Unnamed Sources varázsol el bennünket a gyönyörű dallamvezetésével. A Flight of the Osprey „középkori” hangulatot idéző akkordbontásai után, mint egy gyorsvonat úgy robog be a banda és úgy szólalnak meg a hangszerek, hogy elakad a lélegzetünk. Szédítően játszanak! Ezek után jön egy újabb meglepetés, Baroque ’n’ Dreams címmel, amelyet hallgatva óhatatlan, hogy ne jusson eszünkbe a rockzenétől „eltévelyedett” Ritchie Blackmore, aki már jó régóta rock ren(aissance) and roll-lal boldogítja a nagyérdeműt. Nos, Steve Morse akusztikus gitárjával nem marad szégyenben, ebben a műfajban sem.

A végén nagyot csattan az ostor (több mint kilenc percet), de megéri, mert a Rising Power élőben eszméletlenül hatásos. Finoman, visszafogottan indítanak, mintha csak hangolnának, vagy egy sima beállás lenne koncert előtt, majd megszólal a gitártéma és felelget a basszeros. A varázslat elindul, néhány önfeledt kiáltás hallatszik a nézőktől, Morse gitárja zsigereinkig hatol, de mégis annyi finomságot csempésztek bele ebbe a kompozícióba, hogy az elképesztő. Akik szeretik a basszusgitárt szólóhangszerként, azok itt tobzódhatnak. Milyen kár, hogy ezeknek a fiúknak – Morse elmondása szerint – szinte el kell lopniuk magukat egy kis közös muzsikálásra, mert annyi az elfoglaltságuk és nehéz az egyeztetés. Ezért sokszor az utolsó pillanatban kötnek le a menedzsereik számukra egy-egy bulit valamilyen kis klubban!

Így kevés az esély, hogy valaha is láthatjuk őket nálunk, de legalább ezt a lemezüket ne hagyjuk ki!


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.