
1980 tavasza próbákkal és a G-Force dalok csiszolgatásával, valamint neves producerek "elfogyasztásával" telt. Végül úgy döntöttek a fiúk, hogy Eddie Kramer helyett megpróbálják inkább saját erőből összehozni az albumot. Májusban "Hot Gossip" címmel ki is jött az első kislemez (amit még két másik is követett), de júniusra az album is végre a boltokba került. A dalok nem voltak rosszak, sőt néhány kiemelkedő darab is megtalálható az egyszerűen csak G-Force névre keresztelt nagylemezen, de valamiért mégsem működött igazán a dolog. Kiadójuk, a Jet Records sem állt a helyzet magaslatán, és a Whitesnake-el közös angol turné sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A bajokat csak tetézte, hogy a zenekar amerikai tagjai nem kapták meg a munkavállalási engedélyeket Angliában, így az augusztusi Reading Fesztiválon már nem tudtak fellépni. Gary egyszerűbbnek látta hát szélnek ereszteni csapatát.
Ősszel aztán újult erővel vetette bele magát a munkába. Előbb egy nagyszerű legénységet hozott össze néhány Marquee Club-beli fellépéshez, melyben olyan neveket találhatunk, mint Don Airey és Tommy Aldridge, vagy éppen a későbbi Gary blues lemezein is szereplő Andy Pyle basszusgitáros. A lendület egészen '81 tavaszáig tartott. Később két lemez is megjelent e rövid időszak lenyomataként. A "Live At The Marquee" és "Dirty Fingers" albumokon jól hallható, miképp vette Gary az irányt a funk-rock G-Force-tól, az egész '80-as évekbeli pályafutását meghatározó dallamos hard-rock, heavy-rock műfaj felé.
1981 nyarán a progresszív rockból "fellélegző" Greg Lake talált rá gitárosunkra, akit annyira lenyűgöztek Gary képességei, hogy a már majdnem teljesen kész szólólemezének több dalát is beáldozta, csak hogy Garyvel közös nótákat tudjanak még rögzíteni. Eredetileg mindössze csak néhány gitárszólót várt Garytől, végül egy új szituáció állt elő. Új zenekar alakult Greg Lake Band néven, mellyel a stúdióból rögtön a Reading Fesztivál színpadára mentek. Nem rossz nyitány! Az album októberben jelent meg, amit egész decemberig tartó turné kísért.
Időközben Ozzy Osbourne is szerette volna megszerezni Gary-t gitárosának, de ő csak nem ált kötélnek. Az új évben az ex-Colosseum basszusgitáros Mark Clark társaságában készítettek demókat, majd besegített egy újabb Greg Lake szólólemezen is, de valami már készülődött a háttérben, mert tavaszra már egy olyan erős csapat segítette Gary-t a londoni stúdiókban, ami már magában is garancia lehetett a sikerre. Ian Paice lett a dobos, Don Airey a billentyűs, de ott volt még Neil Murray basszusgitáron és a Greg Lake Band-ban megismert Tommy Eyre billentyűs is. Szenzáció számba ment Jack Bruce vendégeskedése is. A '82 őszére megjelentetett remek "Corridors Of Power" LP számára Gary új kiadója a Virgin Records nagyszerűen készítette elő a terepet, így amikor a turné elkezdődött a közönség már mint új gitárhőst ünnepelte Gary-t. A zenei szaklapok dicshimnuszai és az eladási listák is mind-mind azt jelezték, Gary végre megtalálta a helyes irányt.
A következő évek szinte megállás nélkül felfelé vezető utak bejárására, és a már-már vég nélküli album-turné-album körforgásba vezették Gary-t, és folyamatosan változó zenekarát. Idővel a fellépések helyszínei is nagymértékben változtak. A '83-as "Victims Of The Future" monstre hosszúságú turnéjára például néhány Monsters Of Rock Fesztiválos fellépés tette fel a koronát, soktízezres közönségeivel. Szintén említést érdemel az a néhány Írországban tartott koncert is, melyek Gary dicsőséges hazatérést jelentették 10 év után. Ezeken a koncerteken már két olyan zenész is megtalálható Gary zenekarában, akik a '80-as évek második felében állandó társként segítették gitárosunk munkáját, úgy a stúdióban mint a turnékon. Neil Carter dalszerzői képességei mellett a koncerteken mindenes szerepkörben bizonyított, hiszen a billentyűk mögül kilépve gitárt akasztott a nyakába, és besegítő énekesként is remekül passzolt Gary hangjához. Bob Daisley pedig az egyik legmegbízhatóbb basszusgitáros a szakmában.
Gary és társai nem ültek sokat a babérokon, az újabb albumhoz már januárban megkezdték a felvételeket, de igen lassan haladt előre a munka. Hol a különböző producerek kapcsán merült fel probléma - egyiküknek például nem tetszett az "Out In The Fields" c. szám! -, hol a zenésztársakkal. A két biztos pont, Neil Carter és Bob Daisley mellett számtalan muzsikus megfordult a stúdióban ezekbena hetekben. A két legnagyobb név kétségkívül Phil Lynott és az újra felbukkanó Glenn Hughes voltak. Glenn ezúttal sem bizonyult jó választásnak, és néhány - egyébként nagyszerű - dal rögzítése után ismét búcsút intettek egymásnak. A gépezet működött, a kiadó is mindent megtett a siker érdekében, ami ezúttal sem maradt el. A "Run For Cover" c. albumon is vendégeskedő régi cimbora, Phil Lynott a brit turné két állomásán is felbukkant, némi nosztalgiázásra a koncertek ráadásaiban került sor. A közös kislemez siker ("Out In The Fields") illetve az új lemezszerződés igen bizakodóvá tette Phil-t,aki a Lizzy '83-as megszűnése óta sajnos lejtmenetbe kapcsolt, úgy magánéletében, mint zeneileg. Gary segítségével viszont újra tervekkel telítve, bizakodóan tekintett a jövőbe.
1986. január 4-én bekövetkezett halála mindenkit sokkolt. Természetesen Gary-t is nagyon megviselték a történtek, az 1986-os év úgy ahogy van - néhány nyári fesztiváltól eltekintve - szinte eseménytelenül telt. Decemberre azonban frissen és ropogósan kijön az új Gary Moore kislemez, "Over The Hills And Far Away" címmel, ami az ír legenda, (a) The Chieftains vendégszereplésével egyből utat talált a listák élmezőnyébe. A kislemezt hamarosan követő "Wild Frontier" nagylemez dobos nélkül, programokkal készült, címadó dalát pedig eredetileg Phil számára írta Gary, ő énekelte volna. Így viszont az egész nagylemez egy gyönyörű megemlékezés lett barátjáról, mindamellett nagyszerű és sikeres rock album, sokak elsőszámú Gary Moore kiadványa. A korong első 5 dala kislemezen is megjelent, számtalan különböző formátumban, a turné márciustól egészen szeptember elejéig tartott, ellátogattak Japánba és az USA-ba is. Gary karrierjének egyik abszolút csúcspontjára ért.
Az "After The War" album anyagához már márciusban elkezdtek "ötletelni" Neil Carter társaságában, de valahogy nagyon hasonlónak érezték a dalötleteket az ír zenei hatásokkal operáló "Wild Frontier"
lemez dalaihoz, így önkritikát gyakorolva, újabb hónapokat szántak a dalszerzésre. Az év második felében egy régi cimbora, Cozy Powell csatlakozott a munkálatokhoz, kinek játéka hatalmas hangzásbeli frissességet hozott Gary új lemezére, amely végül 1989 januárjában került ki Gary kezei közül. Habár a kritikusok nem voltak elragadtatva a produktumtól, a közönség persze szerette, és a turné is remekülzajlott. Egy apró közjáték viszont ismét felborzolta az idegeket. Cozy Powell helyére az utolsó pillanatban Chris Slade ugrott be, 4-5 nap alatt betanulva a koncertprogramot. Cozy pedig az újjáalakulóBlack Sabbath soraiban talált megnyugvásra. A fellépések előtti hangbeállásokon és öltözői jammeléseken ekkor kezdett feltűnni egy-egy klasszikus blues dal vagy improvizáció, melyek főleg Bob Daisley és Gary számára jelentettek kikapcsolódást. Bob meg is jegyezte egy alkalommal, "Miért nem készítesz egy blues albumot?" Májusban aztán véget ért a turné, melynek során még egyszer ellátogattak Japánba, de Amerika ezúttal kimaradt. Garynek kezdett már elege lenni a folyamatos körforgásból és valami friss, új dologhoz volt leginkább kedve. A blues, mint friss, új dolog? Gary számára viszont mi sem jelenthetett ekkoriban lelkesítőbb gondolatot, mint a gyerekkori blues-kedvencek számainak felidézése.
Csillag Zoltán



