
Igaz, ez nem igazán érdekli azokat, akik az énekest megalomán, öncélú hangakrobatának tartják, aki a komolyzenéből hozott ambícióit bombasztikus formában giccsbe hajlóan zúdítja ránk, nem átallva Chopin és Camille Saint-Saens muzsikájának részleteit felhasználni. Ők azok, akik úgy vélik, hogy a Muse egyszerűen lenyúlja ezen az albumán például a Queent, Mercury-tól Brian May gitárhangzásáig. Amúgy pedig hagyományos értelemben a rockos gitár sound egyszerűen eltűnt náluk és sok a túlságosan romantikusra vett zongorajáték, vagy inkább játszadozás.
Nos, azt kell mondjam, hogy ezek csak részigazságok és valótlanságok.
A Muse 1997 óta immár a hatodik lemezénél tart és pályafutását mindig a merész kísérletezés és zenei útkeresés jellemezte, amiért dicséret illeti őket. A rajongóik talán akkor voltak legtöbben, amikor a 2003-as rockos Absolutiont piacra dobták, a Hysteria még ma is hiszterikusan szól, de ne várjuk el tőlük, hogy folyton ezt ismételgessék a korongjaikon. Az Unnatural Selection erre a soundra is tesz ugyan némi utalást és ebben van rockgitár is, ami bizony valóban háttérbe szorult ezen a nagylemezen. Van viszont nagyzenekar, vonósok és egyéb hangzásbeli „nyalánkságok”, amelyeknél bizonyára volt némi ráhatása Mark Stent producernek is. Korábban Matt Bellamy többtételes rockszimfóniával riogatta a nagyérdeműt, de ebből végül csak egy háromtételes mű lett Exogenesis Symphony címmel. Maradjunk annyiban, hogy első nekifutásra ennyi elég is, vagy megszokjuk, vagy megszökünk. A viccet félretéve, vannak benne jó részek is, de nem hiszem, hogy ez lesz Bellamy fő műve.
Egyébként a Black Holes Revelations CD megjelenése 2006-ban még nagyobb döbbenetet okozott, mint ez a mostani Resistance.
Összességében, a hibái ellenére is figyelemre méltó ez a Muse album - bár volt már jobb lemezük - de bátran ajánlható mindenkinek, aki nyitott az új rockzenei megközelítésekre.
Géczi László



