Nem hittem volna, hogy 41 év után kapcsolatba kerülök vele. Annak idején imádtam hallgatni a Fire-t – különösen az a félelmetes, baljós hangsoremelkedés és a sátáni kacaj tetszett benne, de az orgona-csípések sem voltak kutyák – és emlékszem egy riportra, amely bemutatta igazi arcát is, és azt írták róla: kedves, szelíd fiú.

Arthur Brown persze sokkal több annál, amit 1968 körül tudtunk róla – egészen különleges életmű áll mögötte. A Rockháló segítségével sikerült őt elkapni egy interjú erejéig a paksi Gasztroblues fesztivál előtt, és alighanem ez a beszélgetés, ami e-mailben zajlott, örökre emlékezetes marad számomra – de talán Arthur számára is.

-  A második világháború alatt született művésznemzedék hihetetlenül kreatív, sokan a mai napig képesek a megújulásra. Gondolja, hogy különleges ihletet kapott az a korosztály?

- A háború mindent megkérdőjelezett. Leomlottak az osztálykorlátok. Az emberek elvesztették a hitüket, mások viszont megtalálták. Nők kezdtek el férfimunkát végezni. A tömegmészárlás egyetlen családot sem kímélt. A fájdalom, a jaj ugyanolyan nagy volt, mint a hódítás és a gyilkolás vad öröme. A dicsőség és a bátorság mögött ott voltak háttérként a kétségbeesés felhői az emberek ostobasága és tudatlansága láttán. Amikor katonák ezreit gyilkolták le láthatóan céltalanul, nagyon sokan elkezdték hitüket veszteni a vezetőkben, a politikában, a vallásban. A Teremtés és a Pusztulás két ősereje, amelyeket általában eltemetnek az események, felszegték fejüket, hogy mindenki láthassa őket. És csodálatot és rettegést váltott ki mindenkiben, aki látta őket. Úgy tűnt, maga az Élet rendült meg. Az akkoriban született művészek a lélek „malströmjében” találták magukat. Megpróbálták meglovagolni a feltámadt hullámokat az emberi szív vulkánjában. Letéptek magukról minden színlelést. Az volt a feladatuk, hogy megerősítsék az emberi szellemet a halállal szemben.

- Hogyan emlékszik az 1960-as évek második felének londoni „progresszív” világára?

- Az Élet ölelése volt. Én ebben meglehetősen tapasztalatlan voltam akkoriban, annak ellenére, hogy Párizsban belekóstoltam a montmartre-i művészvilágba. A londoni undergroundot – különösen az UFO – felnyitotta a szememet. Ez korábban egy ír központ volt és Blarney Clubnak hívták. Ebben a klubban az emberek meztelenül mászkáltak, olyan figurákba bújtak, mint Magic Michael, hogy összevessék egymással identitás-változásaikat. Költők törtek fel, táncosok kutatták a belső és külső tereket. Komikusok tették nevetségessé a bevett értékeket. Engem „az underground bohócaként” ismertek. Az emberek politikáról fecsegtek. A legkülönbözőbb zenekarok jártak oda a Bonzo Dog Band elmebetegségétől a Pink Floyd hangbátorságáig, valamint Mike Heron és Robin Williamson meg nem értett zeneiségéig. És mindenütt jelen volt a kábítószer. Amikor valaki bejött, a hely arra bíztatta, hogy képzelje el, milyen is ő maga, amikor végre már nem akar olyan lenni, amilyennek hiszi magát. Zenekarok és emberek változtatták meg imázsukat és stílusukat egyetlen éjszaka leforgása alatt. Mindenki lejárt oda: Pete Townshend, Hendrix, Tom Jones… Én még egy fellépés utáni interjút is csináltam Maria Callasszal. De politikusokat, menedzsereket és rendőröket is vonzott a hely.
Mindenkiben benne volt itt az az érzés, hogy itt minden lehetséges. Ez a játék és öröm nagy erőforrás volt az emberiességnek. Igen, naivság volt, de még nem fáradt el. Természetesen a kormány gyorsan riadót fújt és elkezdte bevetni a rendőrséget e tevékenységek megfékezésére.  És a szórakoztatóipar magáévá tette ezt a lendületet, divattá változtatva azt a médián keresztül. Nem Aldous Huxley mondta-e egyik regénye bevezetőjében, hogy a jövőben a kormányok a szexen, a drogokon és a médián keresztül ellenőrzik az embereket?  Kétségtelen azonban, hogy felkarolták az akkori mozgalmat, amely aztán a punk legjavával ismét feltámadt, és a mai fiatal nemzedék számára is az egyik legérdekesebb korszak maradt.
Ekkor született meg a modern komédia és ez a korszak vezetett a különös drogok folyamatos, tömeges fogyasztásához. Ez volt az periódus, amikor a jobb élet utáni vágy képei bontakoztak ki a tömeg tudatalattijából a háború tömeges őrülete után. Természetesen áldozatul esett az emberi természet legrosszabbjának. De a mai napig a történelem kenyerének élesztője. Ez volt az az idő, amikor a lélek kinyílt a zenén, a művészeten és a drogokon keresztül. A Zen eszméi találkoztak az új technológia fényshow-ival. Kutatni kezdték az indiai zenei formákat. Közel-keleti muzsikák szóltak. Volt pantomim és filozófia, David Bowie és szuperfű. Mindenki megpróbálta kifejezni annak változó tudatosságát, azt jelenti: embernek lenni.

- Manapság is sok fesztiválon vesz részt. Össze lehet-e hasonlítani ezeket a bulikat az „aranykor” fesztiváljaival?

- Megváltoztak az idők. Az 1960-as évek elején a zenei fesztiválok új dolognak számítottak. Voltak jazz-fesztiválok, de ezekre nem tódult olyan nagy tömeg, mint amilyen a rock és a blues iránti növekvő érdeklődéssel lett. Az első glastonbury fesztivál kifejezetten kicsi volt. Aztán az történt, mint ami annak idején a marhákkal és a bölényekkel történhetett. Kezdetben a farmerek is csak saját maguknak tenyésztették az állatokat, saját szabályaik szerint. Aztán jött az ipari termelés – mint a fesztiválok esetében is. Az ipar felkarolta a fesztiválok gondolatát, de már nem a zene ünneplésére, hanem pénzcsinálásra használta fel. Innentől kezdve a fesztiválok ízlését az ipar diktálta. Talán a WOMAD világzenei fesztiválnak sikerült a legjobban elkerülnie ezeket a csapdákat. Az emberek aztán elkezdtek áhítozni az eredeti fesztiválszellem iránt és kezdtek sarjadni a kisebb, de életerősebb alternatív fesztiválok.

Természetesen az internet átalakítja – egyesek szerint lerombolja –a zeneipart. Egyik jótéteménye viszont az, hogy segít kibontakozni kisebb, kevésbé profi fesztiválokat, amelyek különös módon a korai glastonbury fesztiválok szellemét és légkörét visszhangozzák, annak ellenére, hogy más a zene.

- Ön mindig nagy együttműködő volt. Hogyan választotta ki zenei partnereit?

- Többnyire ők választottak ki engem. Towshend kért fel, hogy játsszak a Tommy című rock-opera filmváltozatában,  Klaus Schultze hívott lemezre és közös turnéra. Judge Smith, a Van der Graaf Generator alapító tagja kért fel, hogy vegyek részt döbbenetes Curly,s Airships című lemezén. Alan Parsons hívott énekelni a Tales and Mystery and Imagination albumára. A Darkness hívott a Marriage című videójukba. Ugyanakkor nem vállaltam a közös lemezt Frank Zappával, amit menedzsere, Herb Cohen ajánlott fel, és nem alakítottam meg azt a zenekart sem, amelyet Jimi Hendrix javasolt nekem. E választásokat mind az ösztöneim sugallták. Gyakran ülök le híres és ismeretlen bandákkal. Sok ötletem született például Lene Lovich konyhájában, miközben beszélgettünk. Austinban megkértem Jimmy Carl Blacket (képünkön) hogy üssünk össze egy rhythm-and-blues lemezt. Olyan nagyszerű ember volt, valódi nyersgyémánt, hogy sokan akartak vele dolgozni. Jelenleg egy argentin énekesnővel dolgozom együtt. A lényeg, hogy ihlető legyen az együttműködés és zenei szempontból is kihívást jelentsen.

- Mit jelentenek Önnek a maszkok, mint művésznek és mint embernek?

- Egy művész számára a maszk eltünteti a mindennapi identitást és segít neki egy másik figurává válnia. Egy rituális maszk esetében valaki entitás lehet vagy őserő. Az emberek eszerint viszonyulnak hozzád, nem mindennapi személyiséged szerint. Természetesen a jelenlétednek erősnek kell lennie ahhoz, hogy ez megtörténjék. Mint emberi lény, úgy fogom fel, hogy az élet olyan folyamat, amelyben mindenekelőtt meg kell szabadulni minden maszktól. Azokat, amelyeket az iskola, a szociális interakció, szülői befolyás és számos más tényező révén szedünk fel. Mert elfelejthetjük a maszk alatt lapuló eredeti természetünket. Amikor azonban újra rátalálunk erre, már játszhatunk szerepeket, ahogy az alkalom hozza őket. És akkor a maszkok kifejezőeszközzé válnak.

- Ön filozófiát tanult és megismerkedett számos spirituális tanítással. Hogyan tudta ezeket beépíteni saját személyiségébe?

- Segítettek rendet rakni az agyamban. Mindez a rend azonban nem szükségszerű eredeti természetemhez. Bizonyos fokig olyanok ezek a tanítások, mintha csak az utamba kerültek volna, aztán belekerültek a személyiségembe azáltal, hogy rájuk koncentráltam. Mindazonáltal eredeti természetem nem azonos a személyiségemmel.

- Afrikai évei bizonyára fordulópontot jelentettek életében zenei és spirituális szempontból egyaránt.

- A zenében igazi tanítás volt az, amikor susogó hangokat hallottam öthúros nanga kíséretében.
Ezután jobban mertem az akusztikus hangok iránt érdeklődni. Ugyancsak emlékezetesek maradtak számomra a Burundi őserdeiben hallott nagy dobzenekarok. Ritmusaik megihlettek engem, és ennek nyomán győztem meg Peter Gabrielt, hogy utazzon Afrikába, ahol rátalált Youssou N’Dourra. A spiritualitás szempontjából egy misszionárius hihetetlen meggyilkolása számomra élő visszhangja volt annak, ami a második világháború idején történt. Az ország természetes szépsége és ragadozóinak vadsága lelkemnek új dimenziókat adott. Egyszer találkoztam egy „magányos” apácával. Ő ébresztett rá, hogy „misszióra” készülök Afrikába. Elmondtam neki, hogy csak beszélgetni akarok az emberekkel, mire azt mondta: soha nem lehet tudni, mikor vetül rá valakire egy fénysugár. Ez úgy hatott rám, mint élesztő a kenyérre. Kezdtem meglátni, hogy mit ad a szeretet, anélkül, hogy az ember számon tartaná a dolgokat. És azt, hogy nincsenek többé szabályok, amikor eljön a szeretet ideje és mert végső soron semmink sincsen. Mindig a szeretet ad valamit, inkább mint mi, egyének.

(Arthur Brown utazásai során jött rá arra, hogy képes zenével, tánccal gyógyítani. Az ösztönös felismeréseket már tudatos tanulás és tevékenység követte: hang- és táncterápiáit alkalmazta közel-keleti háborús övezetekben és amerikai börtönökben egyaránt. Néhány éve a dél-portugáliai Algarvéban, hegyek és tenger találkozásánál, egy eukaliptusz-liget közelében  hozta létre magyar párjával, Kozma Edinával és Miklós Ervin jógival közösen a Természetes Gyógyulás Színházát (Natural Restoration Theatre), ahol az általa kifejlesztett „hangutazás” módszerével állítják helyre a gyógyulni vágyók testi-lelki harmóniáját.)

- Amikor Ön elkezdte pályafutását, a sötét oldalakat kutatta, egy olyan korszakban, amikor a fiatalok többsége a béke és a szeretet szellemét kereste. Most pedig Ön hirdeti a békét, a szeretetet, a harmóniát, a belső egyensúlyt, zenészként, miként az a két legutóbbi lemezén, a Tantric Loveren és a Voice of Love-on hallható, és gyógyítóként is.

- Ha alaposan megfigyeli az első albumomat, egyensúlyt talál a sötétség és a fény erői között, valamint azt láthatja, hogy próbálom feltárni, mi van e kettősség mögött. A média és az akkori menedzserem azonban ennek csak az egyik nézőpontra koncentrált. A sajtó és a közönség nyomása viszont engem arra ösztönzött, hogy megtaláljam az igazságot. Albumaim és előadásaim mindig azon alapultak, amit e kutatás során találtam.

Göbölyös N. László

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.