
Egy rocksztárnak két és félszer nagyobb az esélye a korai halálra, mint egy átlag európainak vagy amerikainak. Különösen nagy veszélynek vannak kitéve sikerük első öt évében - ezt állapította meg a liverpooli John Moores egyetem tanulmánya, amely a Journal of Epidemiology and Community Health című brit orvosi szaklapban jelent meg.
A tanulmány az 1956 és 2005 közötti időszakot vizsgálta és ebből kiderült, hogy a korszak több mint ezer - túlnyomó többségében angolszász - legsikeresebb előadója közül 100-an haltak meg fiatalon - a nők között 7,3, a férfiaknál 9,6 százalék a korai halandósági arány. A halálesetek egynegyedéhez alkoholnak vagy kábítószernek volt köze. Példaként említik Jimi Hendrixet, Brian Jonest, Janis Joplint, a punk-bálvány Sid Vicioust, Bon Scottot, az AC/DC első énekesét, vagy Kurt Cobaint, a Nirvana frontemberét, akik még abba a bizonyos "öt évbe" is beleférnek, de ugyanígy a listára került a 42 évet élt Elvis Presley (ő feltűnése után 21 évvel halt meg) és a 31 éves korában elhunyt Keith Moon (15 évig volt a csúcson a The Who dobosaként).
Sőt, még olyanokat is idesorolt a tanulmány, akik megérték 50. életévüket, de viszonylag korai haláluk nagy mértékben a szesz vagy a drog "utóhatásainak" köszönhető. Ebbe a kategóriába sorolták Jerry Garcíát, a Grateful Dead vezetőjét (53), Carl Wilsont, a Beach Boys tagját (52) és Johnny Ramone-t (56). Megemlíthetnénk még az első csoportból Alan Wilsont, a Canned Heatből (27), Tommy Bolint a Deep Purple-ből (25), a másodikból Paul Kossoffot, a Free gitárosát (27), Mark Bolant, a T.Rex hippi-költőnek indult glam-sztárját, aki ugyan autóbalesetben halt meg, de akkor már alkoholista volt (30), John Henry Bonhamot, a Led Zeppelin zseniális dobosát (32). A harmadikat gyarapítja John Entwhistle (The Who, 58), de a kettő közé beférne Rory Gallagher (45) és Steve Marriott (44). Sajnos, a listát még sorolhatnánk egy ideig…
Megállapítást nyert, hogy a korai halál veszélye a siker első pillanatától számított 25 éven belül 70 százalékkal nagyobb, mint az átlagpolgároké, az első öt évben pedig 240 százalékos. "A zeneiparban olyan tényezők, mint a stressz, a népszerűség múlandósága, az olyan környezet, amelyben könnyen lehet hozzájutni alkoholhoz és droghoz, mind hozzájárulhatnak az önpusztító életmódhoz" - hangsúlyozták a kutatók.
A rockműfaj "önveszélyessége" eddig is ismert volt, a kutatók e tényekből kiindulva elsősorban arra próbálták felhívni a figyelmet, hogy a különböző közegészségügyi szervek és hasonló célú alapítványok kétszer is gondolják meg: felfogadnak-e rocksztárt egy figyelemfelkeltő egészségvédő kampányra. Kicsi a valószínűsége ugyanis annak, hogy a fiatalok hitelesnek tartják e személyiségeken keresztül a célzott üzenetet - állapítja meg a tanulmány. Arra nem tértek ki a tudós liverpooliak, hogy mennyit ér az elrettentő példa. (Néhány évvel ezelőtt Hendrix és Joplin együtt szerepelt a „Blues Brother” John Belushival éppen egy ilyen drog-ellenes reklámban).
Vannak persze jócskán olyan nagy nevek a rockzenében, akik élő cáfolatai mindennek: például Roger Daltrey, a The Who 63 éves, ma is remek formában lévő énekese, aki több mint 40 évvel ezelőtt a My Generation című dalban azt énekelte: "Remélem, meghalok, mielőtt megöregszem". Valószínűleg nem szó szerint értette. John Mayall 74 évesen folyamatosan koncertezik, nála a Bluesbreakersben kizáró ok is volt mindenféle delírium – ezért is változtak olyan gyakran muzsikusai. Martin Lancelot Barréra a legjellemzőbb, hogy egyszer egy bolond interjúban feltették a kérdést Ian Andersonnak: ha kannibalizmusra szorulna, melyik Jethro Tull-tagot választaná? Mire Ian azt válaszolta: Martint, mert ő a két lábon járó egészség.
Az őrültnek tartott dobosok között is akad néhány józan életű, például Jon Hiseman és Bill Bruford, ez utóbbira valószínűleg még a Yesben ragadt rá. (Köztudott, hogy a zenekarban Rick Wakemannel éppen az ital volt legnagyobb baj, kissé nagyra nőtt egója mellett…). Steve Hackett és John McLaughlin gitárfantáziáit sem „mesterséges paradicsomok” szülték.
De azért érdemes arról is szólni, hogy akadtak, akik még időben észbe kaptak, és jóságuk el is nyerte méltó jutalmát. Elég csak Mick Jaggerre gondolni, aki Brian Jones halála után „megijedt”, és onnantól kezdve inkább fizikai állóképességét kezdte erősíteni – ekkor nevezték el irigyei „joggernek” – vagy Carlos Santanára, aki rövid „rosszéletű” korszaka után Sri Chinmoy mester mellett elindult a testi-lelki megtisztulás útján. Patti Smith is könnyen Janis Joplin sorsára juthatott volna, miután azonban túlélt egy majdnem végzetes színpadi balesetet, ő is búcsút mondott a kábítószereknek. Azóta már számtalanszor bebizonyította, hogy a drogmentesség nem ölt meg a benne lévő „állatot”.
Mellesleg az első olyan rock-sztár, aki személyesen kezdeményezett drogellenes kampányt, a trash-metál ősének tekintett Grand Funk Railroad frontembere, Mark Farner volt, aki már 1970-ben rádióüzeneteket küldött híveinek. Ennek fényében nem is meglepő, hogy a 80-as évek közepén megtért…
Rhythm-and-Love



