Manapság nemes hagyománnyá vált, hogy a rock nagy előadói előtt a pályatársak tisztelegnek dalaik feldolgozásával és ezeket egy-egy albumba gyűjtik össze. Az már a ritkább eset, hogy valaki egymaga készít egy válogatást saját kedvenceiből, gyökereiből.

Még leginkább a blues-műfajban szokás az ilyesmi, lásd még Eric Clapton From The Cradle-jét, és Robert Johnson-lemezét, vagy legutóbb Kenny Wayne Shepherd 10 Days-ét. Patti Smith azonban már számtalanszor bebizonyította, hogy nem csupán a punk anyja ő, hanem valójában műfajok felett áll, és a rockot, az igazit, a jót, egynek és oszthatatlannak tekinti. Ezt tükrözi legújabb munkája, a Twelve.
   
A lemez 12, bonus-változatban 13 olyan dalból áll, amelyek nem csupán az énekes-költőnő számára jelentenek valamit, hanem mind egy-egy fontos állomás az egész rock történetében. Patti pályáján már máskor is nyúlt zene-testvérei munkáihoz, első nagy sikere, a Horses (1975, lásd Kortalan-portalan rock) nyitódala nem más, mint Van Morrison Gloriájának félelmetes átdolgozása. Később nagy sikert aratott Bruce Springsteen Because The Nightjával, a Hey Joe ugyancsak ütős feldolgozásával, koncerten pedig gyakran adja elő a Rolling Stones Paint It Blackjét.
   
A tisztelgést Patti nem kisebb mérföldkővel kezdi, mint Jimi Hendrix Are You Experienced?-jével. De amíg Hendrix munkásságában ez a darab úgy jelenik meg, mint a pszichedelikus hangzásvilág egyik őstípusa, addig Smith inkább Jimi máig sem eléggé elismert költészetét igyekszik előtérbe helyezni. Bizonyára sokan meglepődnek, hogy kerül ide a Tears For Fears Everybody Wants To Rule The Worldje, de talán elgondolkodtatja azokat, akik szívesen lesajnálják csak úgy egészében az 1980-as években feltört nemzedéket. Pedig ez a duó, bár megszólalásában valóban beleilleszkedett bizonyos fokig a kor zenei miliőjébe, egyike volt azoknak, amelyek maradandó értéket voltak képesek teremteni. (Kötelezően ajánlott az 1989-es Seeds of Love albumuk).

Az persze érezhető, hogy Patti az 1960-as évek lázadó korszakában nőtt fel és érett művésszé – legfeljebb amíg mások a zenében találták meg önkifejezésüket, ő akkor még csak az írásra, és a beat-költők performance-ainak továbbvitelére koncentrált – mert e korszakból következik mindjárt négy megkerülhetetlen dal: Neil Young Helpless-e, amelyben nőivé teszi kanadai testvérének melankóliáját, majd jön a Rolling Stones Gimme Shelterje, amely nemcsak a Kövek egyik legbrutálisabb darabja, hanem elválaszthatatlan az 1969. december 6-i altamonti tragédiától is. A dalból, amelyet éppen ezen oldalakon hiányoltunk a Stones legutóbbi budapesti koncertjéről, több feldolgozás született – érdemes elővenni például a Grand Funk Railroadét! – Pattié méltó az eredetihez, Tom Verlaine és Flea közreműködésével bebizonyítja, hogy ez e dal tulajdonképpen a punk egyik ősfutára.

Az sem véletlen, hogy a Beatlestől éppen George Harrison indiai ihletésű Within You and Without You-ját választotta (az eredeti darab egy Ravi Shankar által feldolgozott klasszikus indiai raga volt), de ő egy szédítően lassú keringőt csinált belőle. A tudattágítás röpke alapműve, a Jefferson Airplane White Rabbitja is megkísértette költőnőnket – hivatalos honlapja címoldalán jelenleg egy Alice-illusztráció látható a dalból vett idézettel: „Feed You Head” (fordítsuk úgy, hogy „tápláld az agyadat”) – és ezzel felidézi az LSD-korszakot annak csodáival és áldozataival egyaránt. Talán ez az egyetlen olyan darab, amelyben az ember nem tudja elhessegetni magából Grace Slick ijesztően elszállt énekét, viszont eszébe juthat az Airplane különleges tehetségű énekesnője, aki a maga módján ugyanúgy hozzájárult a rocker-lányok felszabadításához és emancipációjukhoz, mint Janis Joplin, legfeljebb nem pusztította magát annyira végzetesen…(Ha már itt tartunk, egy Mercedes Benz azért érdekes lett volna Pattitól).
   
Aztán ismét egy költőtárs következik, Bob Dylan, de nem egy „klasszikust” választott tőle, hanem a Changing of The Guards-ot, 1978-ból, amikor Bob éppen alkotói és magánéleti válságba került, és hamarosan a kereszténységben keresett rövid időre menedéket. Paul Simon The Boy in The Bubble-ja már sokkal oldottabb hangulatú, és Patti bebizonyítja, hogy nemcsak „sebzett vadállat” tud lenni, a szelídebb líra, a játékosság sem áll tőle messze. A Nirvana Smells Like Teen Spirit-jével Smith „visszaadja a kölcsönt” a grounge-nak, elvégre Kurt Cobain és társai kimondatlanul is a punk lehullott zászlaját emelték fel az 1990-es évek elején, - a Nevermind (1991) a maga korában ugyanolyan sokk volt, mint 16 évvel korábban a Horses - és énekesnőnk éppen a közös gyökereket hangsúlyozza ki a saját verziójában.
   
A lemez vége felé egy újabb meglepetés: az Allman Brothers Mindnight Ridere megint csak arra sarkallja a hallgatót, hogy ezt a gyakran méltatlanul feledésbe merülő, ma is létező, de fénykorát 1969-71 körül élő nagyszerű amerikai rock-blues bandát „elővegye”, és ne csak a műfaj egyik ereklyéjét, a Live At Fillmore Eastet. Stevie Wonder Pastime Paradise-a talán jobban ismert Coolio átdolgozásában, Gangta’ o’ Paradise címmel, de Patti mellett is megjelenhet előttünk Michelle Pfeiffer, a Veszélyes kölykök bátor tanárnőjeként. A bonus pedig nem más, mint az R.E.M. Everybody Hurts-e: közismert Patti és Michael Stipe barátsága, együttes fellépésük emberi jogi akciókban, például Tibet ügyében.
   
A Twelve legnagyobb erénye talán Patti Smith visszafogottsága, alázata. Megfordítja a híres mondást: nála most nem az énekes, hanem a dal a fontos és saját csillogása helyett inkább e közkincsek rejtve maradt értékeit mutatja meg.

    Rhythm-and-Love


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.