Harry Pottert lehet szeretni, vagy utálni, esetleg unni a körülötte lévő cécót, de az tény, hogy a 21. század elsőszámú best-seller beetetése már nemcsak a filmvásznat érte el nem kis sikerrel, hanem a rockzenét is. Eddig még egyetlen irodalmi műnek sem sikerült az...

...ami J.K. Rowling sorozatának: megihletni egy egész rock-irányzatot. Már úgy emlegetik a Harry Pottertől ihletett együtteseket, mint a „wizard rock” képviselőit. Egyelőre ugyan a toplistákat nemigen ostromolják, de ha ügyesen meglovagolják e globális marketinget, még ez sem kizárt. A rock-világ legjobbjai azonban már korábban is szívesen fordultak a világirodalom legjavához és remélhetően a későbbiek folyamán is így lesz.
 
Jelenleg – on-line források szerint – már csaknem 200 olyan bandát tartanak számon, amelyek a varázslófiútól származtatják magukat. Néhány név: The Remus Lupin, a The Herminone Crookhands Experience, a The Whomping Willows,  Draco and The Malfoy, valamint Harry and The Potters (képünkön), amelynek 2003 óta már a negyedik albuma jelent meg. Az irányzat képviselőire jellemző a kerek szemüveg, a V-nyakú mellény, csíkos nyakkendő - ezek ugyanolyan szimbólumokká váltak a "wizard rock" műfajában, mint annak idején a hosszú haj a beat-rock hőskorában, vagy a taréj a punkoknál, hogy csak a legegyszerűbbeket említsük.
   
A Harry Potter-láz és a rock találkozása kapcsán érdemes feleleveníteni, hogy az elmúlt évtizedekben milyen kapcsolat volt a rock és a világirodalom között. Aligha tévedünk nagyot, ha megállapítjuk: a Biblia, mint ősforrás, amely nélkül a világi irodalom is szegényebb lenne, a rockban is megkerülhetetlen. Különösen gyakran megjelennek János Jelenései, népszerűbb nevén az Apokalipszis, amelyeket csak azért nem lehet egyértelműen a metál-stílushoz kötni, mert annak idején már az Aphrodite’s Child, Vangelis O. Papathanassiouval az élen elkészítette a maga 666-ját (1972), és ez a téma köszön vissza a Genesis Supper,s Ready-jében (1972) is. Természetesen a klasszikus az Iron Maiden-féle The Number of The Beast (1982). Ugyanakkor a Jethro Tull Aqualungjában (1971) a borítón olvasható teremtés-mítosz mellett több utalás van az Evangéliumokra, és „akinek füle van, hallja” ezeket az A Passion Play-ben (1973) is. Rick Wakeman a Judas Iscariotes (1977)  című darabjában már a lelkiismeretfordulástól gyötört, öngyilkosságra készülő apostolt eleveníti meg. A The Band leghíresebb dala, az Easy Riderben (1968) is felcsendülő The Weight ugyan a pennsylvaniai Nazareth-ben játszódik, de a történet mégis felfogható egyfajta modern példabeszédnek. A szerző Robbie Robertson azt állította, hogy a dalt Bunuel „szentségtörő” filmjei, a Nazarin és a Viridiana ihlették.

Nick Cave-ot nem véletlenül nevezik gyakran „bibliás punknak”, ez különösen a The Good Son  (1990) és a No More Shall We Part (2000) albumain érhető tetten, míg a Boatman’s Call (1997) az ókori görög regét, Kháron ladikját juttatja eszünkbe. És ha már az ókori görögöknél tartunk: könyvtárnyit írtak már össze a The Doors The End-jében (1967) megjelenő Oidipusz-komplexusról. William Shakespeare érdekes módon ritkán gyújtja fel a rockerek fantáziáját, ha mégis, akkor leginkább a Rómeó és Júlia. Persze itt is nehéz vetekedni Nino Rota csodálatos filmzenéjével, de azért elég szívszorító a Dire Straits Romeo and Julietje (1981), és kesernyésre sikerült Lou Reed Romeo Had Julietje (1989).  A Szentivánéji álom Steve Hackett gitárja nyomán szólalt meg legújabban a zene nyelvén (1994) Purcell, Mendelssohn és Britten után, és a szimfonikusokkal előadott gitárszvit inkább e sorba illeszkedik. Sting viszont egy szonettből vett idézetet választott a Nothing Like The Sun album (1987) címéül.

Robert Burnstől való a John Barleycorn, amelyet főleg a Traffictól (1970) szeretünk, de gyakran fogta a skót bárd földije, Ian Anderson pennáját is. Samuel T. Coleridge-et és a Vén tengerészt az Iron Maiden vitte be a rock-köztudatba (1985). William Blake – persze, az „érzékelés kapui”, vágják rá azonnal a The Doors rajongói. Olyannyira, hogy a The End of The Night refrénje eredeti Blake-sorokból áll. De nemcsak itt kötődik a XVIII.-XIX. század fordulójának nagy vizionáriusa a rock-hoz: az ő versére született az első világháború idején egy brit hazafias dal, amelyből az Emerson, Lake and Palmer Jerusalemje (1973) lett. (A dal később, Vangelis feldolgozásában, kórussal, része lett a Tűzszekerek Oscar-díjas filmzenéjének). Aztán Jim Jarmusch 1995-ben elkészítette a Halott embert, amelyben egy William Blake nevű fiatalember, miközben a vesztébe rohan, megtalálja önmagát. És ebben újra elhangzanak a The End of The Nightnál idézett Blake-sorok. Neil Young e történetre írt zenét – film, rock, költészet és irodalmi mítosz tökéletes spirituális találkozása!

Jules Verne műve nyomán készült Rick Wakeman Pazar jégbalettje, a Journey To The Center of The Earth (1974). Edgar Allan Poe költészetét és alakját Lou Reed keltette életre a The Ravenben. (2003). Paul Verlaine-tól vette végtelen spleenjét Ian Curtis, a Joy Division énekese, Arthur Rimbaud-val pedig főleg Patti Smitht és Syd Barrett-et hozzák összefüggésbe. Patti több verset is írt Rimbaudról, és prózaversei az Egy évad a pokolban, valamint az Illuminációk hatását tükrözik. Barrettre a bélyeget részben korai „eltűnése” ütötte rá, de egyes, főleg már a Pink Floyd-ból való kiválása után írt dalszövegei a „preszürrealizmust” juttatják eszünkbe. És ne felejtsük el, hogy Barrett volt az első, aki megzenésített egy James Joyce-verset, a Golden Hairt (1970), továbbá azt sem, hogy Arthur C. Clarke ihlette a Floyd első, nagyszabású instrumentális művét, az Interstellar Overdrive-ot (1967), amely majdnem a 2001: Űrodüsszeia filmváltozatának zenéje lett, valamint az Echoes című 1971-es nagylélegzetű darabot is.

Nemcsak az irodalomban lett elátkozott mű Mihail Bulgakov Mester és Margaritája, de hasonlóan „rossz a híre” a Rolling Stones Sympathy For The Deviljének (1968), amelynek első versszaka, az Ördög bemutatkozása, szinte szó szerint megegyezik a regénybeli Woland megjelenésével. Georg Büchner nem kevésbé balvégzetű darabja, a Woyzeck a színház, az opera (Alban Berg), a mozi (Werner Herzog, Szász János) után rock-musical lett, Tom Waits átiratában, Blood Money címen. (2002)

Lewis Carrollról, és mindenekelőtt az Alice Csodaországban című könyvéről köztudott, hogy először a szürrealisták, majd az 1960-as évek tudattágítóinak kedvenc műve lett, és az ő figurái tűnnek fel három „mérföldkő-dalban”, a Beatles Lucy n The Sky With Diamondsában és I Am The Walrusában (1967), valamint a Jefferson Airplane White Rabbitjában (1967). A Carroll-inspiráció azonban szinte végtelen a rockban, sőt előfordul jazz-rockban is. Chick Corea például az Őrült Kalapos alakját zenésítette meg a Mad Hatter (1978) című albumán, de főszerepet kap két  Donovan-albumon is, a Hurdy-Gurdy Manen (1968) és a HMS Donovanon (1971) is. A Grateful Dead (képünkön Jerry García)innen vette egyik első dalát, a China Cat Sunflowert (1965). Roy Harper a Valentine (1974) és a Work of Heart (1982) albumain ajánlott egy-egy dalt Lewis Carrollnak. A műre alapozta a Siouxsie and The Banshees Through The Looking Glass című albumát (1987), és Tom Waits 2002-es színpadi játékát. Ki hitte volna, hogy 1966-ban Ravi Shankar egy Alice-tv-filmhez, 1976-ban Vlagyimir Viszockij egy rádiójátékhoz komponált zenét?

Legalább ilyen népszerűséget mondhat magáénak rock-referenciaként George Orwell 1984-e. Már 1970-ben dalt írt belőle a Spirit együttes, egyesek szerint ez áll a The Doors The Spy-ja mögött is, majd 1974-ben David Bowie a Diamond Dogs albumon egész szvitet írt belőle. Nem meglepő, hogy ilyesmire vetemedett, elvégre Ziggy Stardust alakítóját mindig is érdekelte a fentről jövő, ellenállhatatlan manipuláció. A Dead Kennedys 1979-es California Über Allesében Jello Biafra így énekel: „A Nagy Testvér közeleg fehér lovon”. Rick Wakeman 1981-ben készítette el belőle rock-musicaljét Tim Rice szövegkönyvéből. Visszatérő téma a Radioheadnél is: az OK Computer (1997) alapötletét is Orwell könyve adta, és több dalban is egész sorok jelennek meg az eredeti műből, de ismét felbukkant a Hail To The Thiefen a 2+2=5 című dalban. A legújabb hullámok közül a Rage Against The Machine (The Battle of Los Angeles, 1999), Marilyn Manson (Holy Wood, 2003, Antichrist Superstar, 2005) és a Bad Religion (The Empire Strikes First, 2004) boncolgatja a Nagy Testvér mibenlétét. Neil Young a Living With Warban (2006) „gondolat-rendőrséget” emleget, míg egy gótikus metál-zenekar a 2 Minute Hate nevet választotta magának. És ne feledkezzünk el a Pink Floyd The Walljáról (1979), a gyermekek kórusáról, különösen azután, hogy az együttes két évvel korábban Orwell Állatfarmjából készítette el a végtelenül lehangoló Animals-t.

Szerencsére van más 20. századi irodalmi kultusz is, amelyre a rockerek (és egyes „társművészek”) nagyon fogékonyak voltak: J.R.R. Tolkien. A Gyűrűk Ura szerzőjéről köztudott, hogy egyik legnagyobb rajongója Robert Plant, éppen ezért a Led Zeppelin több dala – Ramble On, Misty Mountain Hop, The Battle of Evermore, Over The Hills and Far Away, és részben a Stairway To Heaven (a másik forrás Aleister Crowley tarot-könyve) – Tolkientől kapott indíttatást. De már a Zep előtt az amerikai Armageddon pszichedelikus együttes megénekelte Zsákos Bilbót, Jack Bruce pedig Isengardot. A tisztelgők között olyanok vannak, mint Ginger Baker, a Barclay James Harvest, a Camel (képünkön) Coolio, Enya, Jan Garbarek, a Grateful Dead, Annie Lennox, a Moody Blues, Sally Oldfield, a Rush, valamint számtalan „névtelen” ír, holland, olasz, finn, orosz, szerb együttes is.

Ha rock és Brecht, akkor mindenekelőtt Marianne Faithfull (20th Century Blues, 1997), valamint az olasz Milva. De azért nem felejthetjük ki ebből a „szaknévsorból” a The Doorsot, Lou Reedet, Patti Smitht és Tom Waits-et sem.

Jack Kerouac, a beat-mozgalom hőse, ezáltal a rock egyik „keresztapja” megkerülhetetlen forrás, az Úton alakjai, életérzése szinte minden valamire való amerikai rock-költő életművében megjelenik közvetlenül vagy áttételesen, Bob Dylantől Neil Youngon és Paul Simonon át Tom Waits-ig. Dylannek egyik alapvető élménye mégis inkább Kerouac költészete volt: 1959-ben kapta kézhez a Mexico City Blues című kötetet, és úgy érezte: ez az első olyan modern költészet, amely „az ő nyelvén beszél”. Kerouac hatása hallható a Highway 61 Revisited (1965) szövegében, míg a Desolation Row-ban és a Just Like Tom Thumb’s Blues-ban konkrét idézetek vannak A bánat angyalai (Desolation Angels) című regényéből. Szelleme ellenben ott lebeg számos Grateful Dead és Van Morrison-dalban, de megidézi őt Suzanne Vega, az R.E.M, Patti Smith, sőt a King Crimson is az 1982-ben Neal, Jack and Me című dalban.

Allen Ginsberggel, akinek egyik tanítómestere William Blake – volt szerencsém tőle hallani a Tigris, tigrist saját harmónium-kísérletével - más a helyzet, mert ő maga, mint kiváló előadóművész, rendszeresen lépett fel és készített lemezt rockerekkel. Már ott volt 1969-ben John Lennon Give Peace A Chancének felvételén a montreali Queen Elisabeth Hotel 1742. számú szobájában. Szerepelt a The Clash Combat Rock (1982) albumán, a Ballad of Skeletons című versét Paul McCartney-val vette lemezre Philip Glass zenéjére, vokált énekelt a költőtárs Leonard Cohen Death of a Ladies’ Man-jén (1978) és több közös felvétele készült Bob Dylannel.

Versei közül Patti Smith rendszeresen előadja koncertjein a Prologue to Howl-t (Holy!), és emlékezzünk meg arról a gyümölcsöző munkakapcsolatról is, amely Hobó és az amerikai beat-próféta között alakult ki, és amely a magyar rock-kultúra kincsévé is tette A leples bitangot (The Shrouded Stranger), A nemes igazságok evangéliumát (Gospel of Noble Truths) és a Ne vénülj meg (Don,t Grow Old) egyik részletét, a Halál-Apa Bluest. Bár nem „szigorúan véve” rock-együttes a kortárs kamarazene egyik kiválósága, a Kronos kvartett, a költészet és a modern hangok tökéletes elegye Ginsberg Üvöltésének általuk való meghangszerelése.

Végül néhány irodalmi ihletésű név: a Uriah Heep Charles Dickens Copperfield Dávidjának egyik hőse, a Vanity Fair, egy ma már elfelejtett brit banda William M. Thackeray A hiúság vására című regényéből eredeztette magát, a Velvet Underground Leopold von Sacher-Masoch azonos című művéről kapta a nevét, Jethro Tull pedig egy neves XVIII. századi angol mezőgazdasági szakíróról – akinek ugyan a művét nem olvasták, de annyira megtetszett a név menedzserük könyvtárában, hogy rögtön lecsaptak rá. A The Fugs-nak a „fuck” Norman Mailernek a Meztelenek és holtak című háborús regényében használt eufemizmus adta a nevét. A Grateful Dead ötletét Jerry García és társai a Tibeti Halottaskönyvből vette. A Steppenwolfot a zenekar német származású alapítói Herman Hesse Pusztai farkasa tiszteletére vették fel. A Tangerine Dream egy sci-fi-könyv képzeletbeli bolygója. Ezzel szemben a King Crimson Stephen Kinget ihlette meg rémtörténetéhez, a Karmazsin Királyhoz.

   

Rhythm-and-Love
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.