Tíz évenként szavaztatja meg a nézőket az amerikai nemzeti filmintézet az általuk legjobban szeretett filmekről, amelyben az egész filmtörténet alkotásai szerepelnek. Bár a listát továbbra is Orson Welles Aranypolgára (1941.) vezeti...

...jobb filmet azóta sem csináltak a médiahatalom és manipuláció mibenlétéről, ráadásul a film prototípusa a „fikciós oknyomozó riportnak” – a Top 100-ból kiderül, hogy a közönségben mély nyomot hagytak az 1960-as évek fordulójának azon filmjei, amelyek azóta az „ellenkultúra” klasszikusaivá váltak, és azok is, amelyek e korszakról szólnak.

Mindjárt a 15. helyen áll Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia (1968) című filmje, a sci-fi csúcspontja, kép, zene és gondolatiság tökéletes egysége. Köztudott, hogy Kubrick eredetileg a Pink Floydot kérte fel a zene megkomponálására, miután megismerte az Interstellar Overdrive című darabjukat – vesd össze a „fényalagút- jelenettel” – végül azonban Richard és Johann Strauss, valamint Liget György zenéinél kötött ki. A film azonban visszahatott a Floydra, mert az Űrodüsszeia volt az egyik ihletője az Echoes című művüknek.

A 17. Mike Nichols Diploma előttje (1967), az amerikai nagypolgári álerkölcsök botrányos leleplezése, Dustin Hoffman első jutalomjátéka (de azért Ann Bancroft érett erotikája sem volt semmi..) A film nyitott utat a halhatatlanság felé Simon and Garfunkelnek a Sound of Silence-szel, a Scarborough Fairrel és természetesen a hősnőről szóló Mrs. Robinsonnal.

A 30. helyen áll Francis Ford Coppola Apokalipszis, most (1979) című vietnami éposza, amelynek drámaiságát a döbbenetes képsorok, a sokkoló alakítások – Marlon Brando, Martin Sheen, Dennis Hopper – mellett a The Doors, a Rolling Stones és a Creedence Clearwater Revival zenéje is tovább erősítette. Ma már mozitörténeti közhely, hogy Coppola a filmet még az események melegében, 1968-ban akarta elkészíteni, és Brando szerepét arra a volt egyetemista társára bízta volna, aki saját figuráját nem kis mértékben a féktelen színészzseni alakjára építette…

33. lett Milos Forman Száll a kakukk fészkére (1975) című alkotása, amely az 1960-as évek LSD-tesztjeinek egyik úttörője, Ken Kesey könyve alapján készült, Jack Nicholson és az indián óriás, Will Sampson főszereplésével. (A magyar színháznézőkben a nem kevésbé kiváló Louise Fletcher Főnénijét elhomályosítja Béres Ilona jéghideg, mégis buja kegyetlensége..) Forman, az 1968-as Prága menekültje már-már „csehes” abszurdot készített egy amerikai elmegyógyintézet keretei között, amelyben az a regula, hogy „maradj csendben, engedelmeskedj, abból bajod nem lehet” és kiméletlenül lesújtanak a „másokra”. Ez így volt – akár tetszik, akár nem – a Vasfüggönyön innen és túl is…

Kicsit visszamegyünk az időben, 1969-be, John Schesinger Éjféli cowboy-ára, amelyben feltűnt Jon Voight, ismét parádézott egy csöves szerepében Dustin Hoffman. Ez a film a „marginálisokról” szóló művek sorába illeszkedett, amelyekből oly sok készült ezekben az évben. Ugyanakkor Martin Scorsese Taxisofőrje (1976, 52.), majd Michel Cimino Szarvasvadásza (1978, 53.) – mindkettő Robert De Niróval a címszerepben – már a Vietnam-szindrómát boncolgatja. Őket követi az 54. helyen Robert Altman M.A.S.H.-e (1970.)– Donald Sutherland életművész dokijának kalapja (képünkön) a leghíresebb mozis fejfedő Humphrey Bogarté és Ljubisa Samardzicé mellett – amely ugyan a koreai háború idején játszódott,  de a fekete humorú film kapcsán mindenkinek egy másik ázsiai ország jutott akkor eszébe…Így volt ez George Lucas első filmjénél, az American Graffitinél is (1973, 62.), amelyben szól a még ős-rock and roll, de a szereplők közül többen már Vietnamban lelik halálukat.

A 70. helyen ismét egy Kubrick-mestermű, a Mechanikus narancs (1971), amelyben a lázadó év egyik alapfilmjének, a Ha…-nak főszereplője, Malcolm McDowell (képünkön) játssza előbb a hiper-erőszakos zeneőrültet, majd a pszichiátria és a politikai játszmák áldozatát. A zene, Walter (Wendy) Carlos elektronikus zenész előadásában legalább olyan félelmetes, mint maga a film, nemcsak a saját maga komponálta főtéma, hanem Beethoven Örömódájának átdolgozása is. A tv-csatornák még manapság sem játsszák, bár „klipek” jócskán láthatók belőle a YouTube-on. Ehhez képest valóságos romantikus történet a kor egyik sajátos westernje, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök (1969., 73.), Paul Newmannel és Robert Redforddal – innen jön napjaink legnagyobb független filmfesztiváljának, a Sundance-nek a neve – és itt hangzik el a Raindrops Keeps Fallin’ On My Head című dal, amely Herb Alpert együttesével vált slágerré.

Néhány éve Chris Farlowe üvöltötte ismét bele a világba Quincy Jones szerzeményét, az In The Heat of The Nightot a Colosseum Tomorrow’s Blues című albumán. Az eredetit még Ray Charles énekelte az 1967-ben bemutatott A forró éjszakában című filmben (75.). Virgil Tibbs néger felügyelő története egy amerikai mélydéli kisvárosban – természetesen Sidney Poitier megformálásában, akinek fehér vetélytársaként Rod Steiger legalább olyan nagyot alakított – a polgárjogi mozgalom filmes zászlóshajói közé tartozott.
 
A Forrest Gump (1994., 76.), Robert Zemeckis műve nemcsak a korszak történelmének antológiája, hanem a rock-történeté is: Elvis, Bob Dylan, Beach Boys, Buffalo Springfield, The Doors, Creedence szólal meg a filmben, hasonló a helyzet az 1986-as Oliver Stone-film, a Szakasz (78.) esetében, ahol Otis Redding, Aretha Franklin és a Jefferson Airplane dalai is felhangzanak. Történelem és rock összefonódására jellemző, hogy e két filmnél, valamint a 100-as listából hiányzó Barry Lewinson Jó reggelt, Vietnam!-ja esetében nem csupán a filmben hallott dalokat adták ki „soundtrack” címén, hanem a kor többi jellemző számát is. Mi több, létezik egy olyan, 36 dalból álló antológia, amelynek a kiadó a The Vietnam Generation címet adta.
 
A 84. helyre került az a film, amely egy nemzetközi „ellenkulturális” szavazáson minden bizonnyal első helyen állna: Dennis Hopper és Peter Fonda Easy Ridere (1968). Ma is érvényesek Jack Nicholson tábortűz mellett mondott szavai: „Ne mondjátok meg a többi embernek, hogy szabadok vagytok, mert elkezdenek gyilkolni, hogy bebizonyítsák: ők is szabadok”. Ha valahol belevágnak ma is a Steppenwolf The Pusherébe, Born To Be Wildjába, megszólal a The Band-től a The Weight, Jimi Hendrixtől az If 6 Was 9, az Electric Prunes Kyrie Eleisonja vagy Roger McGuinn előadásában Dylan It’s Alright Ma-ja, lelki szemeink előtt elhessegethetetlenül peregnek az Easy Rider képei, és ugyanúgy megdobban a szívünk, ha meglátunk egy Harley-t csak úgy magában…
 
Visszatekintésünket Peter Bogdanovich Az utolsó mozielőadás című kamasztörténete zárja. (1971, 96.) Kicsit olyan, mint az American Graffiti, csak rock nélkül, itt is az a vég, hogy a főhős háborúba megy, csak ő még a koreaiba. A főszereplő pedig az a Timothy Bottoms, aki még ugyanabban az évben eljátszotta minden idők legszörnyűbb háborús filmjének, Dalton Trumbo Johnny háborúba megy-ének élőhalott sebesültjét. Bár a történet az első világháború végén játszódik, ugyanúgy szólhatna Vietnamról vagy Irakról is…

Rhythm-and-Love


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.