
Gary Brooker (képünkön) szenvedélyesen szomorkás, blues-os, kicsit Stevie Winwood-ra emlékeztető hangja és kimért zongorajátéka, a színpadon kezdetben Anonymus-szerű szerzetesi csuhában megjelenő Charles Matthew Fisher szinte templomi hatású orgonazengése, a refrén fenyegető visszhangzása biztosította a halhatatlanságot az együttesnek. 2004-ben a Rolling Stone magazin minden idők 500 legjobb rock-dala között az 57. helyre rangsorolta, míg a Channel 4 brit tv-nél a 100 legjobb number one kislemezek között a 19. helyre hozta be az A Whiter Shade of Pale-t. Több száz feldolgozása született a dalnak: előadta többek között Percy Sledge, Joe Cocker, King Curtis, Annie Lennox – ez az egyik legjobb cover – és főmotívumát felhasználva komponálta meg 1969-ben a Colosseum Beware of Ides of March című darabját, amelyben a híressé vált témát Dick Heckstall-Smith fújta szaxofonján felejthetetlenül.
„Könnyű fandangót lejtettünk
cigánykerekeket hánytam a padlón
tengeribetegség környékezett
de még többet követelt a tömeg
hangosan zümmögött a szoba
és a tovaszállt a mennyezet/
Amikor egy újabb italt kértünk
a pincér egész tálcával érkezett
Így mondta el később
A molnár meséjét
Míg a kedves mint kísértet
Halványnál fehérebb lett” –
Így szól az első versszak, ez volt Keith Reid belépője a rock-költők közé. Akkoriban még nem voltak túl sokan azok a bandák, amelyek külön szövegírót alkalmaztak. A legismertebb a szigetországban Pete Brown volt, Jack Bruce állandó társa, de ő maga is zenész, performance-művész volt, míg az Egyesült Államokban a legnagyobb név Robert Hunter volt, a Grateful Dead poétája. A legenda szerint így mutatták be egymásnak Brookert és Reidet: „Gary Brooker. Nem ír szövegeket. Keith Reid. Nem zenél”. Később különös kártyalapok, a tengerre tartó Veszta-szűzek, sellők is megjelennek a dalban – már a hat és fél perces LP-változatban - , és egy megszívlelendő bölcsesség: „Ha a zene a szerelem étke/a nevetés a királynője”. Ne felejtsük el, 1967, szeretetnyár…
A kislemez nagy nyitány volt a Deram lemezkiadónak. Az új cég hamarosan egy másik, klasszicizáló dalt is sikerre vitt, a Moody Blues Night In White Satinját. E két dal új utakat nyitott a rock előtt: egyrészt bebizonyították, hogy a komolyzenei ihletés, a szimfonikus hangzás nem „ciki” a rock-ban sem, ha jól csinálják, a Fisher orgonájából pedig bátorságot merítettek azok a billentyűsök, akik addig csak háttérben működhettek a gitárok mögött, pedig frontszerepre vágytak: egy évvel később már megjelent a színen a Keith Emerson vezette Nice, majd Vincent Crane csapata, az Atomic Rooster, és egymás után tűntek fel a nagy orgonaszólisták: Jon Lord, Ken Hensley, Rick Wakeman, Thijs van Leer, Rick van den Linden. A hangszer főszerepet kapott továbbá olyan, ma már alig ismert progresszív zenekarokban, mint a Rare Bird – övék volt a Sympathy című világsiker – a Quatermass, vagy az Egg is…
A Procol Harum neve is szokatlan volt, mert egy latin kifejezést takar, némi elírással. Eredetileg ugyanis „procul harum”-nak írják latinul azt, hogy „e dolgokon túl”. A nevet Guy Stevens, az együttes első menedzsere találta ki, állítólag Keith Reid macskáját hívták így. A zenekar viszont 2004-ben a 14024-es számú aszteroidnak adott nevet.
A bandának a kirobbanó siker után nem kellett szerencsére osztoznia az „egyslágeresek” sorsában – nem kevesen voltak ilyenek – és kiderült, hogy élőben is kiválóak: nem kisebb kolléga előzenekaraként mutakozhattak be, mint Jimi Hendrix. A második kislemez-siker, a Homburg és az első album már a Procol Harum legjobb felállását kínálta: Brooker és Fisher mellett a rock egyik nagy „meg nem értett” gitárosa, Robin Trower került be a bandába, B.J. Wilson lett a dobos, a basszusgitárt pedig David Knights kezelte. Trower hozta a maga nyers blues-os stílusát, amely finoman illeszkedett Brooker melankolikus énekéhez és Fisher emelkedett orgonajátékához. Az együttes csúcspontját az 1969-ben megjelent album, az A Salty Dog jelentette. Még abban az évben és a kövekező évben is a Procol Harum fellépett a Wight-szigeti fesztiválon, felvételeket készítettek szimfonikus zenekarokkal is.
A bandán belüli ellentétek azonban egyre erősödtek, és az 1972-es Broken Barricades után Trower kiszállt a bandából, hogy saját „erőtrióját” alapítsa meg. Később egy rövid ideig Jack Bruce-szal is muzsikált együtt, szintén trióban. Legsikeresebb lemeze az 1974-ben kiadott Bright of Sight volt, amelyben Fisher vállalta a produceri munkákat. Ezt követően hozta létre a Jude együttest, amelyben Clive Bunker (ex-Jethro Tull) dobolt, de a csapat néhány sikeres koncert után feloszlott. Hogy Trower miért nem vitte többre, arról ékesen árulkodik egy 1978-as nyilatkozata: „A mai zene túlságosan steril, túlságosan kiszámított. Nincsen benne elég spontaneitás”.
A többiek, váltakozó felállásban, 1977-ig bírták. Ez az esztendő a szakítás szomorúsága mellett némi örömöt is hozott nekik, mert II. Erzsébet királynő uralkodásának ezüst jubileumának alkalmából kiadott BRIT Awardson az A Whiter Shade of Pale a Quen Bohemian Rhapsody-jával megosztva 25 év legjobb brit kislemezének díját kapta.
Az együttes tagjainak csak kisebb sikerek jutottak önállóan osztályrészül. B.J. Wilson egy rövid ideig az AC/DC-ben dobolt, és zenélt a Rocky Horror Picture Show filmváltozatában. 1990-ben hosszú betegség után hunyt el 43 éves korában. Gary Brooker készített néhány szólólemezt, de inkább session-zenészként jeleskedett, többek között Eric Clapton mellett. Az 1990-es években szerepelt Ringo Starrs All Stars együttesében, valamint Bill Wyman Rhythm Kings-ében.
A Procol Harum később többször is összeállt, változó felállásokban, tavaly például rendszeresen turnéztak, igaz, az eredeti csapatból Brooker maradt csupán. A banda történetének sötét foltja, hogy 2005-ben Fisher, aki jelenleg számítógép-programozóként dolgozik, beperelte Brookert az A Whiter Shade of Pale szerzői jogaiért, és egy évvel első fokon később meg is nyerte azt. Az ügyben az a furcsa, hogy a dal maga még akkor született, amikor Fisher nem volt tagja a zenekarnak, bár kétségtelen, hogy az ő orgonajátéka tette híressé…
Rhythm-and-Love



