Egy szúrós tekintetű, karvalyorrú fiatalember, aki az elmúlt több mint 40 év alatt szinte semmit sem változott külsőleg, de hangja, igényessége is ugyanaz maradt. Sokak számára igazi fénykorát 1964 és 1974 között élte, de amit azóta csinált szintén nem tartozik a „gagyi” kategóriájába.

Ő volt az első, akire először alkalmazták a kissé ostoba „blue-eyed soul” kifejezést. Mai „laudációnk” tárgya Stevie Winwood, aki annak idején sokaknak adott ihletet ahhoz, hogy maguk is a rock-húrokba csapjanak.

Stevie Winwood "személyi adatai" egyszerűen megdöbbentőek: a birminghami négerhangú egykori csodagyerek 30 éve szólóban muzsikál, de már előtte másfél évtizedes káprázatos pályát futott be és még mindig nincsen 60 éves – jövőre, 2008. május 12-én tölti be ezt a nevezetes dátumot.

A rossznyelvek szerint Winwoodra Spencer Davis adott hosszú nadrágot, hogy a 16 éves kisfiút egyáltalán beengedjék a klubba, ahol a banda fellépett. Pedig ő volt már 1964-ben énekével, Hammond-orgonájával, ha kellett, gitárjával a Spencer Davis Group lelke: a Keep On Runnin,, a When A Man Loves A Woman – jobb, mint a Percy Sledge-féle világsláger-változat -  az I,m A Man és természetesen a Gimme Some Lovin, - magyarul Kiviszem a lovam -  amely azóta is megunhatatlan, őrzik leginkább az ő nyomát.

Még a húszat sem töltötte be, amikor megcsinálta saját csapatát, a Trafficet, amely nélkül nincs értelme a brit progresszív rockról beszélni. A Chris Wood fúvós, Jim Capaldi dobos-énekes és az első korszakban Dave Mason gitáros közreműködésével létrehozott Traffic stílusában a rock, a blues, bizonyos jazzes elemek jól megfértek folkos és helyenként pszichedelikus hangokkal, de a legnagyobb csoda itt is Stevie magas, fátyolos, mégis szárnyaló hangja volt. A zenekarnak nem volt külön e célra tartott basszusgitárosa, hol Mason, hol Winwood játszott ezen a hangszeren, ugyanakkor Capaldi volt egyike az első brit dobosoknak, aki congát és más afrikai ütőket használt.

Itt alakult meg a rock egyik fantasztikus szerzőpárosa, a Winwood-Capaldi duó, amely egészen Jim 2005-ben megkövetkezett haláláig több-kevesebb szünettel működött.  Paper Sun, a Dear Mr. Fantasy, a No Face, No Name, No Number, a Heaven Is In Your Mind, a Smiling Phases, 40.000 Headmen, No Time To Live, Dealer, Pearly Queen? Hole In My Shoe - sorolják ma is a rajongók. E dalok közül többnek nevezetes feldolgozásai is akadtak: a Smiling Phases-t és a 40.000 Headment a Blood, Sweat and Tears, a No Time To Live-et Johnny Winter, az I,m A Mant a Chicago, a Dear Mr. Fantasy-t a Grateful Dead és a Crosby, Stills, Nash and Young, a Dealert a Santana, a No Face-t az olasz progresszív rock egyik legjobb bandája, az Equipe 84 írta át.  Winwood hangja, énekstílusa olyan pályatársakra is hatott, mint Gary Brooker (Procol Harum), vagy egy másik olasz banda, az I Ribelli görög származású frontemberére, Dimitris Stratosra. A banda 1968-ban Magyarországra is eljutott, és a magyar rock-ra is nagy hatást gyakorolt zenéjük. Török Ádám saját bevallása szerint akkor kezdett el fuvolázni tanulni, miután hallotta Chris Woodot játszani. ("Sajnos budapesti koncertjükön a közönség egy része képtelen volt befogadni zenéjüket, végig Jimi Hendrixet követelték. Csodáltam a zenészek türelmét, hogy nem mentek le a színpadról! Ehelyett Stevie Winwood felkapott egy almazöld gitárt és egy akkora szólót lökött le, hogy elakadt a lélekzetünk - ez volt a válasza". Az idézet a Fekete rhythm and blues fehérben című 1994-es könyvemből való - a főszerkesztő).
 
Közben Winwoodnak még arra is volt ereje, hogy session-zenészként is megostromolja a halhatatlanságot: közreműködött Jimi Hendrix korszakalkotó Electric Ladylandjén, a Voodoo Chile 15 perces lassú változatában orgonált, míg Wood a Moon, Turn The Tides…Gently, Gently Away éteri fuvolahangjait szállította, Mason pedig az All Along The Watchtowerben támogatotta meg Hendrixet gitárjával.  Jimi Experience-e és a Traffic fel is lépett 1968-ban egy közös jam-sessionön.  Stevie  játszotta továbbá a With A Little Help From My Friends híres orgonabevezetőjét Joe Cocker változatában (a gitárbelépőt pedig Jimmy Page...).

Huszonegy évesen, miután a Traffic, amelynek tengerész-csomóra emlékeztető logója is fogalommá vált, ideiglenesen feloszlott, Stevie újabb megtisztelő feladatot kapott: ő lett a Blind Faith (képünkön) énekes-orgonistája. A Ginger Baker, Eric Clapton és Rick Grech basszusgitáros-hegedűs (ex-Family) alkotta szupercsapat csak egyetlen albumot adott ki, igaz, az hibátlan volt, hat felvétele közül három, a Can,t Find My Way Home, a Sea of Joy (Winwood szerzeménye) és a Presence of The Lord (Clapton) megkerülhetetlen klasszikussá vált, és nem akármilyen gitárkettőst mutat be Winwood és Clapton a Had To Cry Today című nyitószámban.

A rövid tündöklés után feloszlott csapatból Grech és Winwood is továbblépett Baker afrikai muzsikusokkal is erősített Airforce-ába, ahol a fúvósokat Chris Wood és a nem kevésbé legendás Graham Bond kezelte. Ez a társulat sem tartott sokáig, és ekkor Stevie úgy gondolta: ideje szólólemezt készíteni. Már a címe is megvolt: Mad Shadows. Munka közben azonban úgy hozta a sors, hogy Wood és Capaldi is "előkerült" és így született meg minden idők legszebb Traffic-lemeze, a John Barleycorn Must Die, amely a korszak káprázatos kínálatából is kiemelkedett, mindenekelőtt a Robert Burns balladájára írt gyönyörű népdal-feldolgozással, amelyben Winwood és Capaldi igazi drámai duettet ad elő. (A dalt később műsorára tűzte a másik nagy fuvolás, Ian Anderson is a Jethro Tullal, de a több humorral adta elő Árpa Jankó komor balladáját – elvégre az ő kínhalála nem más, mint a sörgyártás folyamata…) De ugyanilyen emlékezetes az instrumentális Glad, a Freedom Rider vagy a Stranger To Himself, igaz, elég nehéz lenne a John Barleycornon fogást találni.
 
És ha már ilyen jól sikerült a visszatérés, Winwood és társai (köztük Grech) még további négy évig nyomták együtt, bár a John Barleycorn színvonalát nem tudták többé elérni. Három stúdió és egy dupla koncertlemez maradt e csapat után, de közben Stevie azért "maszekolt" is becsülettel: szerepelt egyebek között Hendrix The Cry of Love-ján, Muddy Waters, B.B. King és Howlin, Wolf londoni felvételein, játszott Lou Reed Berlinjén, és ott volt Clapton 1973-as londoni, Rainbow színházbeli koncertjén is. Közben beszállt egy újabb szupergroupba, a Go-ba, amelyben Al Di Meola, Stomu Yamashita japán ütős és Klaus Schulze, a Tangerine Dream alapítója volt a társa.
 
Huszonkilenc évesen már annyi minden volt Stevie mögött, ami sok muzsikusnak egy egész életre elég lett volna. Ő pedig csak ekkor kezdte el a szólópályát. Első lemezét, amelynek egyszerűen csak a Steve Winwood címet adta, 1977-ben jelentette meg, és bár több régi társa, köztük Capaldi is szerepelt rajta, a muzsikus új hangvétellel, szintetizátoros hangzással próbálkozott és ez csalódást jelentett híveinek. Igazi önálló karrierje csak az 1980-as évektől indult be  az Arc of A Diverrel, (1980) majd a Talking Back To The Nighttal (1982). Ez utóbbin hallható két korabeli slágere, a címadó dal és a Valerie, továbbá a lírai There’s A River, amelyekben azért felvillant itt-ott valami abból az elemi erőből, amely őt tizenévesen naggyá tette. Ezeken minden hangszeren ő maga játszott.

Az új csúcspontra 1986-ig kellett várni, amikor a Back In The High Life-ban, rajta a Higher Love-val és a Back In The High Life Againnel, vissza tudta hozni a Spencer Davises, Trafficos hangzást, rögvest három Grammyt is kapott értük - a két évvel később megjelent Roll With It (egy Grammy) pedig már listavezető is volt. Ezen 11 év után ismét volt a Winwood-Capaldi-szerzemény, a Hearts of Fire. Azóta ritkán jelennek meg önálló albumai - a legutóbbi a 2003-as About Time volt, amelyet szólópályája „legtrafficosabb” lemezének tartanak  - de, ha háttérben is, folyamatosan jelen van a rock-blues világában. Ennek járó tisztelet jele volt, hogy őt is meghívták a Blues Brothers 2000 nagy fináléjához, amikor a szuperebbnél is szuperebb csapat a New Orleans-t adta elő. A legfrissebb hírek szerint július 28-án fellép Chicagóban a Crossroads gitárfesztiválon, olyan nagyágyúk mellett, mint Clapton, Jeff Beck, B.B.King, Buddy Guy és John Mayer.

1994-ben megpróbálta újjáalakítani a Trafficot, de a régiek közül csak Capaldi maradt mellette. Chris Woodot akkor 11 éve elvitte a májzsugor, a többi régi tagot pedig állítólag nem akarta bevonni. Meghívták őket a Woodstock 25. évfordulójára rendezett koncertre – bár az eredetin nem voltak ott – és még abban az évben megjelent az utolsó Traffic-lemez, a Far From Home, amelyen gyakorlatilag ketten játszották végig. Az élő fellépéseken a duó Walfredo Reyes-szel, a Santanát is megjárt dobossal, Randall Bramlett billentyűs-fúvóssal és Mike McEvoy gitárossal egészültek ki.  Az akkori koncertekről 2005-ben adták ki a The Last Traffic Jam című dupla CD-t, egy évvel korábban pedig a Traffic bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be. Meglepő módon a bandát először 2003-ban jelölték, holott ha a „25 éves” szabályt nézzük, minimum 11 évet késtek az illetékesek…

Stevie Winwood portréja szegényebb lenne, ha nem említenénk meg néhány fontos lemezt, amely az ő közreműködésével készült az elmúlt 30 évben. Ott volt Marianne Faithfull Broken English-én és Dangerous Acquaintances-én, George Harrison 1979-es albumán, David Gilmour About Face-én, Tina Turner Break Every Rule-ján, Phil Collins …But Seriously-ján, de játszott Eric Clapton közelmúltbeli Back Home-ján és Christina Aguilera Back To Basics-én is. Az pedig magától értetődik, hogy Jim Capaldi egyetlen önálló lemeze sem készülhetett el Stevie nélkül…

Rhythm-and-Love


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.