
Stevie Winwood "személyi adatai" egyszerűen megdöbbentőek: a birminghami négerhangú egykori csodagyerek 30 éve szólóban muzsikál, de már előtte másfél évtizedes káprázatos pályát futott be és még mindig nincsen 60 éves – jövőre, 2008. május 12-én tölti be ezt a nevezetes dátumot.
A rossznyelvek szerint Winwoodra Spencer Davis adott hosszú nadrágot, hogy a 16 éves kisfiút egyáltalán beengedjék a klubba, ahol a banda fellépett. Pedig ő volt már 1964-ben énekével, Hammond-orgonájával, ha kellett, gitárjával a Spencer Davis Group lelke: a Keep On Runnin,, a When A Man Loves A Woman – jobb, mint a Percy Sledge-féle világsláger-változat - az I,m A Man és természetesen a Gimme Some Lovin, - magyarul Kiviszem a lovam - amely azóta is megunhatatlan, őrzik leginkább az ő nyomát.
Még a húszat sem töltötte be, amikor megcsinálta saját csapatát, a Trafficet, amely nélkül nincs értelme a brit progresszív rockról beszélni. A Chris Wood fúvós, Jim Capaldi dobos-énekes és az első korszakban Dave Mason gitáros közreműködésével létrehozott Traffic stílusában a rock, a blues, bizonyos jazzes elemek jól megfértek folkos és helyenként pszichedelikus hangokkal, de a legnagyobb csoda itt is Stevie magas, fátyolos, mégis szárnyaló hangja volt. A zenekarnak nem volt külön e célra tartott basszusgitárosa, hol Mason, hol Winwood játszott ezen a hangszeren, ugyanakkor Capaldi volt egyike az első brit dobosoknak, aki congát és más afrikai ütőket használt.
Itt alakult meg a rock egyik fantasztikus szerzőpárosa, a Winwood-Capaldi duó, amely egészen Jim 2005-ben megkövetkezett haláláig több-kevesebb szünettel működött. Paper Sun, a Dear Mr. Fantasy, a No Face, No Name, No Number, a Heaven Is In Your Mind, a Smiling Phases, 40.000 Headmen, No Time To Live, Dealer, Pearly Queen? Hole In My Shoe - sorolják ma is a rajongók. E dalok közül többnek nevezetes feldolgozásai is akadtak: a Smiling Phases-t és a 40.000 Headment a Blood, Sweat and Tears, a No Time To Live-et Johnny Winter, az I,m A Mant a Chicago, a Dear Mr. Fantasy-t a Grateful Dead és a Crosby, Stills, Nash and Young, a Dealert a Santana, a No Face-t az olasz progresszív rock egyik legjobb bandája, az Equipe 84 írta át. Winwood hangja, énekstílusa olyan pályatársakra is hatott, mint Gary Brooker (Procol Harum), vagy egy másik olasz banda, az I Ribelli görög származású frontemberére, Dimitris Stratosra. A banda 1968-ban Magyarországra is eljutott, és a magyar rock-ra is nagy hatást gyakorolt zenéjük. Török Ádám saját bevallása szerint akkor kezdett el fuvolázni tanulni, miután hallotta Chris Woodot játszani. ("Sajnos budapesti koncertjükön a közönség egy része képtelen volt befogadni zenéjüket, végig Jimi Hendrixet követelték. Csodáltam a zenészek türelmét, hogy nem mentek le a színpadról! Ehelyett Stevie Winwood felkapott egy almazöld gitárt és egy akkora szólót lökött le, hogy elakadt a lélekzetünk - ez volt a válasza". Az idézet a Fekete rhythm and blues fehérben című 1994-es könyvemből való - a főszerkesztő).
Közben Winwoodnak még arra is volt ereje, hogy session-zenészként is megostromolja a halhatatlanságot: közreműködött Jimi Hendrix korszakalkotó Electric Ladylandjén, a Voodoo Chile 15 perces lassú változatában orgonált, míg Wood a Moon, Turn The Tides…Gently, Gently Away éteri fuvolahangjait szállította, Mason pedig az All Along The Watchtowerben támogatotta meg Hendrixet gitárjával. Jimi Experience-e és a Traffic fel is lépett 1968-ban egy közös jam-sessionön. Stevie játszotta továbbá a With A Little Help From My Friends híres orgonabevezetőjét Joe Cocker változatában (a gitárbelépőt pedig Jimmy Page...).
Huszonegy évesen, miután a Traffic, amelynek tengerész-csomóra emlékeztető logója is fogalommá vált, ideiglenesen feloszlott, Stevie újabb megtisztelő feladatot kapott: ő lett a Blind Faith (képünkön) énekes-orgonistája. A Ginger Baker, Eric Clapton és Rick Grech basszusgitáros-hegedűs (ex-Family) alkotta szupercsapat csak egyetlen albumot adott ki, igaz, az hibátlan volt, hat felvétele közül három, a Can,t Find My Way Home, a Sea of Joy (Winwood szerzeménye) és a Presence of The Lord (Clapton) megkerülhetetlen klasszikussá vált, és nem akármilyen gitárkettőst mutat be Winwood és Clapton a Had To Cry Today című nyitószámban.
A rövid tündöklés után feloszlott csapatból Grech és Winwood is továbblépett Baker afrikai muzsikusokkal is erősített Airforce-ába, ahol a fúvósokat Chris Wood és a nem kevésbé legendás Graham Bond kezelte. Ez a társulat sem tartott sokáig, és ekkor Stevie úgy gondolta: ideje szólólemezt készíteni. Már a címe is megvolt: Mad Shadows. Munka közben azonban úgy hozta a sors, hogy Wood és Capaldi is "előkerült" és így született meg minden idők legszebb Traffic-lemeze, a John Barleycorn Must Die, amely a korszak káprázatos kínálatából is kiemelkedett, mindenekelőtt a Robert Burns balladájára írt gyönyörű népdal-feldolgozással, amelyben Winwood és Capaldi igazi drámai duettet ad elő. (A dalt később műsorára tűzte a másik nagy fuvolás, Ian Anderson is a Jethro Tullal, de a több humorral adta elő Árpa Jankó komor balladáját – elvégre az ő kínhalála nem más, mint a sörgyártás folyamata…) De ugyanilyen emlékezetes az instrumentális Glad, a Freedom Rider vagy a Stranger To Himself, igaz, elég nehéz lenne a John Barleycornon fogást találni.
És ha már ilyen jól sikerült a visszatérés, Winwood és társai (köztük Grech) még további négy évig nyomták együtt, bár a John Barleycorn színvonalát nem tudták többé elérni. Három stúdió és egy dupla koncertlemez maradt e csapat után, de közben Stevie azért "maszekolt" is becsülettel: szerepelt egyebek között Hendrix The Cry of Love-ján, Muddy Waters, B.B. King és Howlin, Wolf londoni felvételein, játszott Lou Reed Berlinjén, és ott volt Clapton 1973-as londoni, Rainbow színházbeli koncertjén is. Közben beszállt egy újabb szupergroupba, a Go-ba, amelyben Al Di Meola, Stomu Yamashita japán ütős és Klaus Schulze, a Tangerine Dream alapítója volt a társa.
Huszonkilenc évesen már annyi minden volt Stevie mögött, ami sok muzsikusnak egy egész életre elég lett volna. Ő pedig csak ekkor kezdte el a szólópályát. Első lemezét, amelynek egyszerűen csak a Steve Winwood címet adta, 1977-ben jelentette meg, és bár több régi társa, köztük Capaldi is szerepelt rajta, a muzsikus új hangvétellel, szintetizátoros hangzással próbálkozott és ez csalódást jelentett híveinek. Igazi önálló karrierje csak az 1980-as évektől indult be az Arc of A Diverrel, (1980) majd a Talking Back To The Nighttal (1982). Ez utóbbin hallható két korabeli slágere, a címadó dal és a Valerie, továbbá a lírai There’s A River, amelyekben azért felvillant itt-ott valami abból az elemi erőből, amely őt tizenévesen naggyá tette. Ezeken minden hangszeren ő maga játszott.
Az új csúcspontra 1986-ig kellett várni, amikor a Back In The High Life-ban, rajta a Higher Love-val és a Back In The High Life Againnel, vissza tudta hozni a Spencer Davises, Trafficos hangzást, rögvest három Grammyt is kapott értük - a két évvel később megjelent Roll With It (egy Grammy) pedig már listavezető is volt. Ezen 11 év után ismét volt a Winwood-Capaldi-szerzemény, a Hearts of Fire. Azóta ritkán jelennek meg önálló albumai - a legutóbbi a 2003-as About Time volt, amelyet szólópályája „legtrafficosabb” lemezének tartanak - de, ha háttérben is, folyamatosan jelen van a rock-blues világában. Ennek járó tisztelet jele volt, hogy őt is meghívták a Blues Brothers 2000 nagy fináléjához, amikor a szuperebbnél is szuperebb csapat a New Orleans-t adta elő. A legfrissebb hírek szerint július 28-án fellép Chicagóban a Crossroads gitárfesztiválon, olyan nagyágyúk mellett, mint Clapton, Jeff Beck, B.B.King, Buddy Guy és John Mayer.
1994-ben megpróbálta újjáalakítani a Trafficot, de a régiek közül csak Capaldi maradt mellette. Chris Woodot akkor 11 éve elvitte a májzsugor, a többi régi tagot pedig állítólag nem akarta bevonni. Meghívták őket a Woodstock 25. évfordulójára rendezett koncertre – bár az eredetin nem voltak ott – és még abban az évben megjelent az utolsó Traffic-lemez, a Far From Home, amelyen gyakorlatilag ketten játszották végig. Az élő fellépéseken a duó Walfredo Reyes-szel, a Santanát is megjárt dobossal, Randall Bramlett billentyűs-fúvóssal és Mike McEvoy gitárossal egészültek ki. Az akkori koncertekről 2005-ben adták ki a The Last Traffic Jam című dupla CD-t, egy évvel korábban pedig a Traffic bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be. Meglepő módon a bandát először 2003-ban jelölték, holott ha a „25 éves” szabályt nézzük, minimum 11 évet késtek az illetékesek…
Stevie Winwood portréja szegényebb lenne, ha nem említenénk meg néhány fontos lemezt, amely az ő közreműködésével készült az elmúlt 30 évben. Ott volt Marianne Faithfull Broken English-én és Dangerous Acquaintances-én, George Harrison 1979-es albumán, David Gilmour About Face-én, Tina Turner Break Every Rule-ján, Phil Collins …But Seriously-ján, de játszott Eric Clapton közelmúltbeli Back Home-ján és Christina Aguilera Back To Basics-én is. Az pedig magától értetődik, hogy Jim Capaldi egyetlen önálló lemeze sem készülhetett el Stevie nélkül…
Rhythm-and-Love



