
Negyven éve jelent meg, a brit blues boom fénykorában a Ten Years After első albuma, amely egy csapásra híressé tette "Nottingham leghangosabb bandáját" és frontemberét. Ez már a nagy szigetországi blues-hullám harmadik „dagálya” volt, ha az elsőnek Alexis Korner Blues Incorporated-jét, a Chris Farlowe-val felálló Fabulous Thunderbirdsöt, Graham Bond és Long John Baldry feltűnését tekintjük, a másodiknak pedig az Animals, a Rolling Stones, a Yardbirds, az első Manfred Mann Band, a Pretty Things, a Spencer Davis Group és a Them eljövetelét, amelynek beteljesedése John Mayall színrelépése, majd a Cream megalakulása.
És a harmadik szériában jönnek olyanok, mint a Fleetwood Mac, a Savoy Brown, a Groundhogs, a Chicken Shack, a Taste, a korai Jethro Tull, a Bakerloo, a Free, majd a bluest már csak zenéjének egyik alkotóelemeként felhasználó Colosseum és végül a műfajon szintén alaposan túlnövő Led Zeppelin.Tehát a Ten Years After egyáltalán nem került rossz társaságba. A 40. évfordulós világturnéra összeálló csapatból azonban éppen a legnagyobb sikerek kovácsa hiányzik.
Alvin eredeti társai, George „Chick” Churchill orgonista, Leo Lyons basszusgitáros és Ric Lee dobos - aki nem rokona Alvinnek - azután vették fontolóra az 1967 és 1973 között tündöklő rock-blues együttes újraélesztését, amikor Ric előbányászott saját archívumából egy 1970-es szenzációs koncertfelvételt, amelyből aztán a Live At Fillmore East dupla CD-je lett. Annak idején az 1973-as NSZK-beli koncerteket összegző Recorded Live-ot minden idők egyik legjobb élő albumának tartották, nos, ez a két korong magasan veri a korábban ismert felvételt. A nagy siker azonban éppen Alvint nem hatotta meg, aki nem óhajtott ismét együtt zenélni a többiekkel.
Sebaj - gondolták ők, és leszerződtették helyére a fiatal Joe Goochot, akivel már Magyarországon is bemutatkoztak néhány évvel ezelőtt, és aki a szakértők szerint is feledtetni tudta Leet. Pedig ő már a banda feloszlása után, 1977-ben született! Sőt, a többiek azt mondják: Joe-val inkább van a csapatnak "együttes"-jellege és visszatért számukra az a játéköröm, amely 40 évvel ezelőtt színpadra küldte őket.
A kissé önző Alvin mellett ugyanis jószerével csak kísérő szerepre voltak kárhoztatva, annak ellenére, hogy az 1960-as évek végén a szakmai szavazásokon például Leo Lyonst csak Jack Bruce előzte meg a basszusgitárosok között és Ric Lee dobszólója, amely a Hobbit címet viselte, minden bulin élményszámba ment. Gooch-csal játsszák a régi híres darabokat, de már két új lemezük is készült, Now és dupla Roadworks címmel, a turné után pedig valószínűleg új stúdióanyaggal jönnek ki.
A Ten Years After, amely nevét onnan kapta, hogy Elvis Presley feltűnése után 10 évvel jelentek meg a színen, feszes ritmusú, virtuóz gitárszólókra épülő zenét játszott kezdettől fogva. Már az első, éppen 40 éves albumon rajta volt két olyan darabjuk, amelyek később állandóan szerepeltek koncertrepertoárjaikon: a Help Me, II. Sonny Boy Williamson szerzeménye, a legfergetegesebb lassú blues, amit valaha rock-bandák műsorukra tűztek – pl. a fillmore-i felvételen több mint 16 perces változatban nyomják - az I Can,t Keep From Crying, Sometimes pedig élőben rendszerint egy hatalmas "rock-antológiába" torkollott Alvin Lee révén.
Ezt követően csak úgy záporoztak a TYA-albumok, az SSSH, a Stonedhenge, a Cricklewood Green, a Watt és rajtuk az örökzöldek: az I,m Going Home című rock and roll-egyveleg, amely a woodstocki közönség kedvence lett – ez szerepel a filmben, és itt látható Lee három dimenzióban - a Love Like A Man, a One of These Days, a Hear Me Calling, vagy az első Sonny Boy Williamson dalának, a Goodmorning Little Schoolgirlnek pokoli feldolgozása, amelynek legfeljebb Muddy Waters és Johnny Winter verziója léphet a nyomába. Emlékezetes tőlük Gershwin Summertime-jának átirata, és néhány ritka lírai dal, mint a Circles és a Think About The Time. Zenéjük azonban kifulladt, önismétlővé vált, és mivel a rock-blues műfaj egy időre háttérbe szorult, nekik is leáldozott. A 80-as években megpróbáltak visszatérni, de nem sok sikerrel.
Alvin Lee azóta szólóban játszik, de a legnagyobb sikereket a régi dalokkal aratja. Többször fellépett Magyarországon is, 1983 decemberében a Budapest Sportcsarnokban játszott, 1993-ben a Tabánban, a Bluesapesten – ez volt talán legjobb nálunk tartott koncertje, amelyet e sorok írója a tágra nyílt szemű Závodi Janóval közösen tombolt végig és árulta el a Művész úrnak, hogy nálunk csak „my palm is full of sauce”-ként emlegették a bandáját – és ott volt 1994-ben a Diáksziget Eurowoodstock-ján. Pedig éppen akkoriban tartották az eredeti helyszínen a 25. éves évfordulós megemlékezéseket, Alvin azonban úgy gondolta, hogy a még az „ártatlanság korában” lévő „Student Island”, ahol „kellett egy hét együttlét”, jobban illik az eredeti Woodstock szelleméhez, mint az amerikai buli…
Rhythm-and-Love



