Vannak zenekarok, amelyek elképzelhetetlenek más felállásban, mint az alapformációban, és akadnak olyanok is, amelyek összeforrtak egyetlen személlyel. Aligha tudnánk elképzelni például Jethro Tullt Ian Anderson nélkül, Creedence Clearwater Revivalt John Cameron Fogerty nélkül. Hasonlóan „egyemberesnek” tűnt a Ten Years After...

... hiszen a villámkezű Alvin Lee gitáros-énekes- szerző vitte a hátán a boltot. Az utóbbi években azonban, bár Alvin, 62 évesen, köszöni jól van és továbbra is játszik, a „Tenyeremzaftos”, ahogy ez a kvartett elhíresült  kis hazánkban, ma már más virgaujjakra épül.

Negyven éve jelent meg, a brit blues boom fénykorában a Ten Years After első albuma, amely egy csapásra híressé tette "Nottingham leghangosabb bandáját" és frontemberét. Ez már a nagy szigetországi blues-hullám harmadik „dagálya” volt,  ha az elsőnek Alexis Korner Blues Incorporated-jét, a Chris Farlowe-val felálló Fabulous Thunderbirdsöt, Graham Bond és Long John Baldry feltűnését tekintjük, a másodiknak pedig az Animals, a Rolling Stones, a Yardbirds, az első Manfred Mann Band, a Pretty Things, a Spencer Davis Group és a Them eljövetelét, amelynek beteljesedése John Mayall színrelépése, majd a Cream megalakulása. 

És a harmadik szériában jönnek olyanok, mint a Fleetwood Mac, a Savoy Brown, a Groundhogs, a Chicken Shack, a Taste, a korai Jethro Tull, a Bakerloo, a Free, majd a bluest már csak zenéjének egyik alkotóelemeként felhasználó Colosseum és végül a műfajon szintén alaposan túlnövő Led Zeppelin.Tehát a Ten Years After egyáltalán nem került rossz társaságba. A 40. évfordulós világturnéra összeálló csapatból azonban éppen a legnagyobb sikerek kovácsa hiányzik.

Alvin eredeti társai, George „Chick” Churchill orgonista, Leo Lyons basszusgitáros és Ric Lee dobos - aki nem rokona Alvinnek - azután vették fontolóra az 1967 és 1973 között tündöklő rock-blues együttes újraélesztését, amikor Ric előbányászott saját archívumából egy 1970-es szenzációs koncertfelvételt, amelyből aztán a Live At Fillmore East dupla CD-je lett. Annak idején az 1973-as NSZK-beli koncerteket összegző Recorded Live-ot minden idők egyik legjobb élő albumának tartották, nos, ez a két korong magasan veri a korábban ismert felvételt. A nagy siker azonban éppen Alvint nem hatotta meg, aki nem óhajtott ismét együtt zenélni a többiekkel.
 
Sebaj - gondolták ők, és leszerződtették helyére a fiatal Joe Goochot, akivel már Magyarországon is bemutatkoztak néhány évvel ezelőtt, és aki a szakértők szerint is feledtetni tudta Leet. Pedig ő már a banda feloszlása után, 1977-ben született! Sőt, a többiek azt mondják: Joe-val inkább van a csapatnak "együttes"-jellege és visszatért számukra az a játéköröm, amely 40 évvel ezelőtt színpadra küldte őket.

A kissé önző Alvin mellett ugyanis jószerével csak kísérő szerepre voltak kárhoztatva, annak ellenére, hogy az 1960-as évek végén a szakmai szavazásokon például Leo Lyonst csak Jack Bruce előzte meg a basszusgitárosok között és Ric Lee dobszólója, amely a Hobbit címet viselte, minden bulin élményszámba ment. Gooch-csal játsszák a régi híres darabokat, de már két új lemezük is készült, Now és dupla Roadworks címmel, a turné után pedig valószínűleg új stúdióanyaggal jönnek ki.
 
A Ten Years After, amely nevét onnan kapta, hogy Elvis Presley feltűnése után 10 évvel jelentek meg a színen, feszes ritmusú, virtuóz gitárszólókra épülő zenét játszott kezdettől fogva. Már az első, éppen 40 éves albumon rajta volt két olyan darabjuk, amelyek később állandóan szerepeltek koncertrepertoárjaikon: a Help Me, II. Sonny Boy Williamson szerzeménye, a legfergetegesebb lassú blues, amit valaha rock-bandák műsorukra tűztek – pl. a fillmore-i felvételen több mint 16 perces változatban nyomják - az I Can,t Keep From Crying, Sometimes pedig élőben rendszerint egy hatalmas "rock-antológiába" torkollott Alvin Lee révén.

Ezt követően csak úgy záporoztak a TYA-albumok, az SSSH, a Stonedhenge, a Cricklewood Green, a Watt és rajtuk az örökzöldek: az I,m Going Home című rock and roll-egyveleg, amely a woodstocki közönség kedvence lett – ez szerepel a filmben, és itt látható Lee három dimenzióban - a Love Like A Man, a One of  These Days, a Hear Me Calling, vagy az első Sonny Boy Williamson dalának, a Goodmorning Little Schoolgirlnek pokoli feldolgozása, amelynek legfeljebb Muddy Waters és Johnny Winter verziója léphet a nyomába. Emlékezetes tőlük Gershwin Summertime-jának átirata, és néhány ritka lírai dal, mint a Circles és a Think About The Time. Zenéjük azonban kifulladt, önismétlővé vált, és mivel a rock-blues műfaj egy időre háttérbe szorult, nekik is leáldozott. A 80-as években megpróbáltak visszatérni, de nem sok sikerrel.

Alvin Lee azóta szólóban játszik, de a legnagyobb sikereket a régi dalokkal aratja. Többször fellépett Magyarországon is, 1983 decemberében a Budapest Sportcsarnokban játszott, 1993-ben a Tabánban, a Bluesapesten – ez volt talán legjobb nálunk tartott koncertje, amelyet e sorok írója a tágra nyílt szemű Závodi Janóval közösen tombolt végig és árulta el a Művész úrnak, hogy nálunk csak „my palm is full of sauce”-ként emlegették a bandáját – és ott volt 1994-ben a Diáksziget Eurowoodstock-ján. Pedig éppen akkoriban tartották az eredeti helyszínen a 25. éves évfordulós megemlékezéseket, Alvin azonban úgy gondolta, hogy a még az „ártatlanság korában” lévő „Student Island”, ahol „kellett egy hét együttlét”, jobban illik az eredeti Woodstock szelleméhez, mint az amerikai buli…

Rhythm-and-Love


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.