
Mindezeket most felejtsük el, dőljünk hátra, engedjük el magunkat és hagyjuk, hogy átjárjon bennünket ez a mai r&b, (aminek a rockerek jól tudják, hogy semmi köze a szívünkhöz oly közel álló az 50-es 60-as évekből származó és megszeretett rhythm & blues-hoz) megspékelve a számunkra annyira kedves latinos, jazzes, kicsit flamencós azonnal felismerhető Meolás gitárjátékkal.
Az énekesek természetesen nagyon jók, a viszonylag ismeretlen Joe is, nem beszélve a műfaj olyan világsztárjairól, mint Angie Stone és Macy Gray. Rajtuk kívül emlékezetes Xavier Naidoo énekhangja és meglepetés a Communication, ahol Beverly Knight & MC Solaar franciául is rappelget egy keveset. Az első dalt a Shame-et hallgatva még Meola gitárja sem marad annyira háttérben, mint később. Ez a kompozíció Joe hangjával, annyira „rádióbarát”, hogy még nálunk is elmehetne, de ennyire felesleges álmodozni, mert ez itt reménytelen. A mi kereskedelmi zörejrádióink még az ilyen daloktól is rettegnének.
A Never Never Never című pörgősebb számban Meola kicsit elengedi a kezét, az énekes Bosson és a háttérvokál igazán kellemessé teszi ezt a valamivel több mint három percet. A lemezen amúgy 12 dal szerepel, de az örök fanyalgók megnyugtatására közlöm, hogy három instrumentális opust is rátett a mester, ezeken nem zavarják meg holmi énekesek a műélvezetet. A Topaz című kompozíció a legkényesebb ízlésűeknek is megfelelhet, mert ebben egyértelművé válik, hogy miért is tartjuk Al Di Meolát a világ egyik legjobb gitárosának már vagy harminc éve. Ezen kívül az andalító szépségű Rendezvous Rhapsody című szerzeményben énekesek híján Till Brönner trombitája a grátisz.
Összességében az a véleményem az albumról, hogy egyáltalán nem látok semmi kivetnivalót abban, hogy gitárvirtuózunk erre a szerintem jól sikerült kísérletre rászánta magát. Sose kelljen rosszabb zenét hallgatnunk, ezt kívánom mindnyájunknak.
Géczi László



