
Azt szokták mondani, hogy a történelem az élet tanítómestere, de sajnos túlságosan sok az iskolakerülő. Pedig ha az említett fiatalok csak egy kicsit belegondolnának a rock-műfaj históriájába, találkozhatnának nem kevés elrettentő példával, olyanokkal, akiknek pályafutását kettétörték a szenvedélybetegségek, akik egyszerűen belepusztultak, mások pedig értékes éveket vesztegettek el e függőségek miatt.
Már a rockerek is tanulhattak volna a jazz néhány nagy alakjának tragikus esetéből. Charlie Parker (képünkön), a bebop-zseni szaxofonos 35 évet adott magának. A drog olyannyira tönkretette, hogy a boncoláskor a törvényszéki orvos hatvanévesnek hitte... Art Tatum, a zongora-virtuóz 46 éves halt bele a mértéktelen sörözés okozta veseelégtelenségbe. Billie Holliday-jel, a jazz-éneklés Lady-jével májzsugor végzett. A másik szaxofon-legenda, John Coltrane is mindössze 41 évesen távozott az élők sorából, mértéktelen heroin és alkoholfogyasztása miatt. Miles Davis-nek sem kellett volna sok, élete során többször belekeveredett a kemény drogba, 65 megélt éve így elég soknak mondható…
De ’Trane 1967 júniusában bekövetkezett halálát alig több mint két évvel követte Brian Jones-nak (27), a Rolling Stones alapítójának vége. 1970 őszén alig egy hónap leforgása alatt hárman is „kiszálltak” örökre: Alan Wilson (27), a Canned Heat gitáros-szájharmonikása, aki ugyan állítólag öngyilkos lett, de tettét heroin-túladagolással követte el; Jimi Hendrix (27) közvetlen halála bor és nyugtatók okozta fulladás miatt következett be, de ő is ugyancsak élt a kemény drogokkal is. (Egyes kortársak szerint ő is végezni akart magával, mert megtudta, hogy halálos beteg…); Janis Joplinnak (27) egy heroinos „aranylövés” adta fel az utolsó kenetet. Bár a mai napig bizonytalan, hogy mi is történt Jim Morrisonnal (27?) Párizsban 1971. július 3-ra virradóra, az tény, hogy a The Doors költő-énekese iszonyú pusztítást végzett magán sörrel és whiskey-vel néhány év alatt, és ez külsején, hangján egyaránt szembetűnő volt, mégsem tudott neki senki sem megállj parancsolni. Ő pedig elhitette magával, hogy akkor tud igazán írni, ha részeg…
Az első sokk azonban hamar elmúlt, és 1973-ban Ron McKernan (28) azaz közismertebb nevén Pigpen, a Grateful Dead billentyűs-fuvolásának sikerült halálra innia magát. 1976-ban ismét két fiatal tehetséget temetett a rock-világ: márciusban Paul Kossoff (26), a Free gitárosa (képünkön) halt meg egy repülőút során drog okozta szívrohamban, Tommy Bolin (25) pedig, aki a Deep Purple legbalszerencsésebb korszakának volt a gitárosa (előzőleg azonban Billy Cobham gitárosaként már biztosította magának a halhatatlanságot), decemberben megint csak a heroinnak esett áldozatul. 1978 szeptemberében Keith Moonnak (31), a The Who „őrült” dobosának jutott osztályrészül fulladásos halál, de az őt jól ismerők szerint az is csoda volt, hogy eddig bírta. Syd Vicious (22) overdose-halála ugyanolyan botrányos volt, mint az egész Sex Pistols.
1980-ban újra a kemény rock köréből szedte áldozatait az alkohol. Februárban Bon Scott (34), az AC/DC első énekese nem ébredt fel többé egy londoni szállodában mámorából, szeptemberben pedig John Henry Bonham - képünkön - 32 évesen fulladt meg ugyanúgy, mint 10 évvel korábban Jimi Hendrix – 40 adag vodka leküldése után. 1981-ben az egyik legjobb fehér chicagói blues-gitáros, Michael Bloomfield (36) lőtte túl magát. Bár elsősorban színész volt, a Blues Brothers révén mégis elválaszthatatlan a rock-tól John Belushi (34), aki 1982-ben halt meg kábítószer-túladagolásban. 1985 februárjában a hard-rock egyik legcsodálatosabb hangja, David Byron (38) itta halálra magát. 1986 januárjában Phil Lynott (36), a Thin Lizzy énekes-basszusgitárosa nyírta ki magát itallal és droggal. 1987-ben Paul Butterfield, a legendás szájharmonikás végezte ugyanígy. Ugyanebben az évben a részeg Jaco Pastoriust (36) kidobólegények verték agyon. 1988-ban Nico (49), belőtt állapotban esett le Ibizában biciklijéről, agyvérzést kapott és meghalt.
1994-ben ismét egy karizmatikus rock-figura, Kurt Cobain (27) ereibe kúszott fel végzetesen a „hernyó”. 1995 júniusában az ír blues legnagyobb gitárosa, Rory Gallagher (47) halt bele egy májátültetés komplikációiba (már 20 évvel korábban volt egy Too Much Alcohol című dala…), augusztusban pedig Jerry García (53), a Dead vezéralakja, úgyis mint Captain Trip kapott szívrohamot, a sors tragikus fintoraként éppen egy drog-elvonókúrán. John Entwhistle (58), a The Who virtuóz basszusgitárosa is élhetett volna még, ha a túl nagy adagban felszippantott kokain nem állítja meg a szívét. Syd Barrett ugyan megérte 60. életévét, de már huszonévesen élő roncs volt, mert amúgy is beteg idegrendszerét szétszabdalta az LSD.
Ők nem úszták meg. De nagyon sokan voltak a legnagyobbak között, akiknek néhányszor már a hajszálon múlt az élete, vagy pedig egyszerűen ellentmondanak minden biológiai törvényszerűségnek.
Ez utóbbiban a legklasszikusabb példa Keith Richards, aki azzal henceg, hogy vizet évtizedek óta nem ivott. Valószínű, hogy őt már csak a zenélés tartja életben. (Mick Jagger Brian Jones halála után megrémült, és egy életre leszokott a drogról, de a Kövek közül nemcsak Keith, hanem Ronnie Wood is folyamatosan tölt magának) Aligha javított Ringo Starr fizikumán életének az a korszaka, amikor napi 10-15 üveg bort is megivott. Joe Cocker jó másfél évtizedig öntötte magába a töményet, Eric Burdont zenészkörökben csak „Bourbon”-ként emlegették – még szerencse, hogy mindkettőnek olyan a hangja, hogy „elbírja” a rekedtséget. (Saját bevallásuk szerint mostanság legfeljebb finoman borozgatnak…) Tom Waits is rásegített egy időben reszelős orgánumára a whiskey-Marlboro kettőssel, amíg egyenesbe nem jött az élete múzsa-feleségével, Kathleen Brennannel.
Lou Reed már 1967-ben a Heroin szörnyű hatásáról énekelt, az 1970-es években volt olyan koncertje, hogy nyilvánosan lőtte be magát, később azonban észhez tért, de nem véletlenül hangzik fel az A Perfect Day című dala a 90-es évek kultikus drogfilmjében, a Trainspottingban. A 2000-es Ecstasy című albuma már arról tanúskodik, hogy a világ semmit sem változik, sőt, az önpusztítás egyre magasabb szintjeit éri el.
David Bowie azt vallotta magáról, hogy pályafutása korai szakaszában „a dinamiton kívül mindent lenyelt”, de ő is időben megállj tudott parancsolni, akárcsak közeli barátja, Iggy Pop (képünkön). Rick Wakemannek jókor, alig 26 évesen jött a vészcsengő egy infarktus formájában. Alice Cooper masszív alkoholizmusának külső nyomait sokáig sikeresen eltakarták a maszkok, a festékek, de ez tartósan ugyanúgy nem volt „eredményes”, mint a másik „rémség”, Ozzy Osbourne esetében.
A Cream együttes tagjai valamennyien megjárták a poklok poklait. Eric Clapton számára egyfajta személyes vezeklés, hogy Antigua szigetén létrehozta Crossroads nevű drogrehabilitációs intézetét – őt magát is többször úgy kellett visszarángatni a halál torkából, előbb az 1970-es, majd a 80-as évek első felében. (Nemcsak énekelt a kokainról…). Jack Bruce 2003 szeptemberében csaknem úgy járt a májátültetéssel, mint Rory Gallagher (képünkön), végül azonban túlélte a betegséget. Ginger Baker egészségét a heroin rendítette meg.
David Crosby-nak a törvénnyel is többször meggyűlt a baja kábítószerélvezete, illetve drogos állapotban elkövetett kihágásai miatt. Bár Bob Dylan azt énekelte, hogy „Don’t Look Back”, múltja erősen az arcára vésődött (Néhány élő koncertlemeze is tanúskodik pillanatnyi állapotáról…). Johnny Winter kapcsolata az alkohollal olyan volt, mint a hullámvasút, és albumain, fellépésein pontosan le lehetett mérni, hogy éppen „ázott” vagy „száraz” korszakát éli. Mindenesetre 61 megélt éve azt mutatja, hogy elég strapabíró szervezete van, de sokkal többet kihozhatott volna magából, mint amennyit sikerült. Kevésbé volt publikus, de egy másik nagy gitárosnak is akadtak bőven problémái a heroinnal: Jimmy Page abban a másfél éves időszakban szokott rá a szerre, amikor Robert Plant balesete miatt a Led Zeppelin leállni kényszerült. Az 1977-es amerikai Zep-turnén a szemtanúk szerint Jimmy egyik este félelmetesen játszott, a másik este viszont alig tudott egy tisztességes szólót kipréselni magából.
A rockerek azóta sem szentek. Jól ismert Robert Smith (The Cure), Shane McGowan (The Pogues), Liam Gallagher (Oasis), vagy James Hetfield (Metallica) esete. Mi lehet az oka? Túlhajszoltság, a bulizó életforma velejárója, csapódó haverok, akikkel „kötelező” inni, és az is egy vélemény, hogy sok nagy sztár „jó dolgában nem tud mit csinálni.” De már régóta pszichológusok vizsgálják a „turnéláz” betegségét, amikor, miközben a zenészeket egyfelől a közönség elvárásai nyomasztják, honvágyuk van, szó szerint belebetegszenek abba, hogy szállodáról szállodára élnek, elzárva szeretteiktől, minden lépésükre vigyáznak. Persze azért nem mindenki esett bele ebbe a nyavalyába. Sőt, köztudott, hogy a rockzene két nagy „felfedezője”, John Mayall és Frank Zappa egyszerűen kitiltotta a piálást és a drogozást zenekaraiból. A közhiedelem szerint mindketten elviselhetetlenek voltak, pedig lehet, hogy csak fegyelmezettek. „Nekem ne jöjjön senki azzal, miután seggfejként viselkedett, hogy bocs, de be voltam nyomva” – mondta Zappa…



