
Dylan a Rolling Stone-nak nyilatkozva fakadt ki napjaink hangtechnikája ellen. „Lehetetlen ma olyan lemezeket készíteni, amilyeneket egykor hallgattam, és ma is szeretek. Brian Wilson (a Beach Boys agya) valamennyi lemezét egy négysávos magnóval csinálta, és olyan hangot mégsem tudnak csinálni százsávos stúdióban sem. Legyünk őszinték, azok az idők elmúltak. Én mindent megteszek, hogy e technológia ellen harcoljak, de nem ismerek senkit, aki az elmúlt húsz évben olyan lemezt készített volna, ami rendesen megszólalt volna. A modern lemezek rémesek, nincsen hangjuk. Semmi vezérelem, semmi énekhang, az egész teljesen statikus. Valószínűleg az én új lemezem dalai is tízszer olyan jól szólaltak meg akkor, amikor elkészültek a nyers felvételek. A CD kicsi, semmi méltóság nincsen benne. Amikor jött az a Napsteros fickó, Shawn Fanning, és azt mondta, hogy mindenki ingyen jusson zenéhez, azt mondtam: Miért is ne? Elvégre ezek a lemezek nem érnek semmit.”
Igaza van-e Bob Dylannek, akinek első lemezei még monóban jelentek meg? Kétségtelen, hogy egészen másképpen szólalnak meg az analóg rendszerű felvételek, mint a digitálisok. Voltak olyan együttesek a hőskorban, mint például a Rolling Stones, (lásd még Billy Wyman következetesen túlvezérelt basszusgitárját), a Them, a Pretty Things, a Taste (képünkön), vagy a Ten Years After első felvételei, amelyek „csodálatosan rosszul szóltak”, de aligha lehetett „hi-fi”-nek nevezni a Cream, vagy akár a Velvet Underground lemezeit, mégis szerette őket a világ. Vagy hogy a heavy-metal hőskorából említsünk még példákat: a Grand Funk Railroadnak szinte minden lemeze a hangminőség szempontjából „gyalázatos”, és egy mai stúdióbubus alighanem sírva fakadna a Black Sabbath Paranoidjának megszólalásától – pedig az akkor stílust teremtett.
De még sorolhatnánk számos más előadót, vagy híres dalt, lemezt, amelyhez egyszerűen hozzátartozott az a „kosz”, amit a CD-k végleg letöröltek. Lehet-e, szabad-e sterilizálni a Creedence Clearwater Revivalt, amikor az I Put A Spell On Yout, az I Heard It Through The Grapevine-t, vagy saját dalai közül a Pagan Babyt, az Up Around The Bendet játssza? Visszadja-e a digitalizált változat a Led Zeppelin olyan „állat” számainak, mint a You Shook Me-nak, a When The Levee Breaks-nek, vagy az In My Time of Dying-nak eredeti hangulatát? De még Tom Waits esetében is legalábbis kérdőjeles a történet, szó szerint „zongorázni lehet” a különbséget bakelit és CD-kiadás között „lepukkadt csehós” lemezei, a Closing Time, a Heart Of Saturday Night, vagy a Small Changes esetében, és Patti Smith Horses-a, vagy az Easter, rajta a bődületes Rock and Roll Niggerrel sem túl meggyőző CD-ügyben… Még a korszak zárása körül is volt olyan banda, amely „recsegett-ropogott”, mint a U2, de talán éppen ez volt az egyik titka elementáris erejének.
1980-ban Carlos Santana The Swing Of Delightja volt az első olyan „rock-lemez”, amely digitális technikával készült, (de még vinilen, elég bizarr is hangzása, különösen az ütők kapnak addig soha nem hallott hangsúlyt), és 1985-ben a Dire Straits Brothers In Armsa volt az első olyan rock-lemez, amely CD-n is megjelent. A vinilnek 1990 után áldozott le végleg (?), de egészen addig a legtöbb előadó még nagy fekete korongokon is kiadta felvételeit. Innentől kezdve elsősorban az európai és brit alternatívok ragaszkodtak hozzá a New Model Army-tól a Legendary Pink Dots-ig. Ezután indult meg a mindent elsöprő „remastering” korszak. Az úttörő Frank Zappa volt, aki, betegsége súlyosbodásával elkezdte gyűjteni a saját koncertjeiről készült kalózlemezeket, és újrakeverve adta ki őket (You Can’t Do It On Stage Anymore, 10 lemezes gyűjtemény – az első két dupla lemez még bakeliten jelent meg…) és ha már belejött, a régi stúdiólemezeket is „megagyusztálta”. A „remastering” igazi előnye legfeljebb az volt, hogy az új nemzedék megismerhetett régebbi, esetleg elfelejtett lemezeket, és előbányásztak az előadóktól addig ki nem adott felvételeket. Ritka volt viszont az olyan eset, amikor revelációszerűen gazdagodtak volna a lemezek, inkább csak az akusztikus felvételeknek tett jót a nagy tisztaság.
Annyit azért még a legvadabb vinil-pártiak is elismerhetnek, hogy a digitális technika nélkül soha nem lett volna mp3, és nem alakulhatott volna ki a ma már világméretű lemezbörze az Interneten keresztül.
Bob Dylan mindenesetre az XM műholdas rádióban hetente jelentkező műsorában következetesen csak olyan lemezeket játszik le, amelyek felvétele még a digitális korszak előtt született. Pedig ő sem úszta meg, és a 60-as évekbeli legendás koncertjei, köztük az 1966-os londoni Royal Albert Hallbeli és manchesteri bulijai digitalizálva jelentek meg, miként a Scorsese-féle No Direction Home DVD felvételei is. Van persze ellenpélda is: az 1990-es évek végén a gyűjtők nagy örömére bakelit-változatban jelent meg Jimi Hendrix tiszavirág életű Band Of Gypsysének tripla koncertlemeze, és ugyancsak vinil-formátumban lehetett megszerezni az 1970-es hawaii, „Rainbow Bridge”-koncerteket (amelyek nem azonosak az 1971-ben Rainbow Bridge címmel kiadott filmzenével).
Ami a piacot illeti, itt a vinil jelenleg (még?) mélyponton van. Például az Egyesült Államokban 2005-ben 705 millió CD-t adtak el és csak egymillió vinilt. A mániákusok azonban nem tágítanak. Milánóban például évente háromszor rendezik meg a Vinilmánia nevű, csereberével egybekötött kongresszust. Brüsszelben a Grand’Place közelében működik Európa egyik legnagyszerűbb bakelit-lemezboltja, de ugyancsak érdemes elzarándokolnia a híveknek a Párizs melletti Saint-Denis-be e célból. És itt is segít az Internet. Rengeteg lemezantikvárium hirdeti már magát, és olyan portálok, mint a www.gemm.com igazi kincseket kínál a megrögzött vinilvadászoknak. Csak győzzék pénzzel: az első két Led Zeppelin-lemez egyetlen, 1974-es Jugoton kiadású dupla albuma például csekély 232 dollárba kerül, de 115 dollárért kínálják Rózsa Miklós Oscar-díjas filmzenéjét a Ben-Hurból is..



