
Jim (aki később a Roger keresztnevet vette fel és egy indonéz eredetű vallási szekta tagja lett) McGuinn (3. képünkön), Gene Clark (4. képünk), David Crosby (5. képünk) gitáros-énekesek, Chris Hillman basszusgitáros (6. képünk) és Michael Clarke dobos (7. képünk) alkotta azt az angyali „madárkvintettet”, amely 1964-ben Los Angelesben megalakult. (Ez rövid idő alatt legalább a harmadik nevük volt, ami mellett végül kikötöttek, az egyik előző variáció a The Jet Set volt, amely részben utalt Jim és David repülésmániára, ugyanakkor a kifejezés „felső tízezret” is jelent, de kiadtak kislemezt az Elektránál The Beefeaters néven…)
McGuinn már évekkel korábban ismert volt kaliforniai folk-körökben, hozzá csatlakozott alkalmi duóban Clark, a The New Christy Minstrels tagja, és amikor megismerték a Beatles zenéjét, első célkitűzésük az volt, hogy „összepárosítják Dylant és Lennont”.
Ezek után nem meglepő, hogy amikor 1964 novemberében az ötös szerződést kötött a CBS-szel, a három hónappal később megjelenő első kislemezük Bob Mr. Tamburine Man-je volt. McGuinn 12 húros, sűrű hangzású Rickenbacker gitárja megadta a „Madarak” alaphangját. Ugyancsak érdekes egybeesés, hogy Dylan éppen 1965-ben hagyott fel a hagyományos folkkal, és tért át nem kis felzúdulást keltve a newporti folk-fesztiválon az elektromos gitárra. Később is szívesen dolgoztak át dalokat Bobtól, különösen remekül sikerült a My Back Pages, a You Ain't Goin' Nowhere és az All I Really Want To Do átirata, (ez utóbbit a listán Cher egy gondolattal előbb kiadott verziója körözte le…), már csak azért is, mert kihozták ezekből a dalokból azokat a dallamlehetőségeket, amelyekhez „Zim”-nek nem voltak meg a hangbeli képességei. Ugyancsak avatott módon nyúltak egy másik nagy előd, Pete Seeger dalához, a Turn!Turn!Turn!-höz is, amelynek békeszózatait a szerző szó szerint az Ótestamentumból, a Prédikátor Könyvéből vette.
Persze nemcsak átiratokból éltek: már 1965-ben megszületett az Eight Miles High című Clark-McGuinn szerzemény, amely az egy évvel későbbi McGuinn-opusszal, a 5D (Fifth Dimension)-nal együtt a „drog-rock” alapműve. Ilyen, később pszichedelikusnak elnevezett hanghatásokkal akkoriban csak egy másik „madárbanda”, az angol Yardbirds kísérletezett, Jeff Beck-kel és Jimmy Page-dzsel soraiban… A 5D egyúttal az együttes harmadik albumának címe is volt, amely sajnos az amerikai rádiók kábítószer-ellenes mozgalmának áldozatául esett.
Ekkor kezdődött meg a végzetessé vált népvándorlás a bandában: Gene Clark, aki szerzőként olyan dalokat jegyzett, mint a The World Turns All Around Her, a She Don’t Care About Time, a vagy az I’ll Feel A Whole Lot Better, arra hivatkozva, hogy fél a repüléstől, kiszállt. Valójában egyedül akart tovább próbálkozni, de rossz lóra tett, szólóban soha nem tudott olyan sikereket elérni, mint McGuinnékkel. 1991-ben, 50 évesen meghalt. (1993-ban Michael Clarke is elhunyt, ő mindössze 47 volt…)
Gene távozását azonban túlélte a csapat, és az 1967 februárjában kiadott Younger Than Yesterday-t, rajta az egyre inkább üzletiesedő rock-zenét kipellengérező Crosby-szerzeménnyel, a So You Want To Be A Rock And Roll Starral, azóta is sokan a legjobb The Byrds-lemeznek tartják. Szintén Crosby követte el a Everybody’s Been Burned-et és a Mind Gardenst, míg Hillmané volt a Time Between és a The Girl With No Name.
A bajok azonban sokasodtak. Az 1967 júniusi Monterey-i fesztiválon Crosby váratlanul politikai szónoklatokra ragadtatta magát: előbb drogpárti nyilatkozatot tett – később rengeteg baja származott a kábítószer-élvezetéből – majd a John F. Kennedy elnök meggyilkolása körüli összeesküvés-elméletet fejtegette. Tetejébe még azt a sértést is megengedte magának a többiekkel szemben, hogy fellépett a legfőbb riválisnak tekintett Buffalo Springfielddel. Hogy előre vetítsük a jövőt, az ifjabb olvasók kedvéért elevenítsük fel, hogy ez utóbbi banda két motorja Stephen Stills és Neil Young voltak...David politizáló hajlamai különben azóta sem ültek el, az elmúlt években környezetvédőként és Bush elnök ádáz ellenfeleként is ismertté vált. Az ő új útjai azonban lényegesen sikeresebbek voltak, mint Clarké, akár a Stills-ékkel, akár egyedül készült lemezeit tekintjük.
1968-ra az eredeti csapatból már csak McGuinn és Hillman maradtak, így készült el az éteri hangzású The Notorious Byrd Brothers, rajta a Space Odyssey című dallal, amelyet Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjéhez szántak, de a rendező végül Johann és Richard Strausshoz, valamint Ligeti Györgyhöz fordult hangzó háttérért.
Azért egy film mégis segített az együttes hírnevének megőrzésében. A The Byrds játssza ugyanis az Easy Rider egyik fontos betétdalát, a Wasn't Born To Follow-t (a Goffin-King páros szerzeményét). Ha ez a dal felhangzik, képek nélkül is megjelenik az Önök szerzője előtt az élesen megvilágított, ferde optikával felvett képsor (ne feledjük: a mi Kovács Lászlónk munkája!), amikor Wyatt kapitány (Peter Fonda) és Billy (Dennis Hopper) felvesznek egy stoppos hippit (Luke Askew, aki főleg motoros filmekben és westernekben játszott), aki elviszi őket egy kommunába. A dal később még egyszer felhangzik a filmben, amikor, a kommunából távozóban hőseink együtt fürdenek egy vízesés alatti tóban a hippilányokkal. McGuinn azonban még két lehetőséget kapott a „road movie-k” legszebbjében: ő énekli el baljós előérzetként Dylan It's Alright Ma (I'm Only Bleeding) című dalát, majd a végén, miközben egyre távolodik Wyatt égő motorja a Ballad of Easy Rider következik.
Ugyanígy felhangzik a The Byrds zenéje, a Child of The Universe az 1968-as Candy című Richard Marquand-filmben, amely a svéd tinisztár, Ewa Aulin főszereplésével, igazi sztárparádéval (Marlon Brando, Richard Burton, Walther Matthau, Ringo Starr) vitte filmre Voltaire Candide-jának alapötletét. (A főcímzene egyébként John Kay-nek, a Steppenwolf vezérének munkája. Csak emlékeztetőül: az Easy Riderben felhangzó első két zene, a The Pusher és a Born To Be Wild, minden motorosok himnusza szintén Steppenwolf-szám).
De még térjünk vissza 1968 nyarára, amely a country-rock irányvonalát jelentette az együttesnek Gram Parsons ritmusgitáros billentyűs bevételével. (Parsons közben egy párhuzamos bandát, a The Flying Burrito Brotherst is működtetett, amelybe Hillmant is bevonta, és amely főleg 1969-es albumával, a Gilded Palace of Sinnel vívta ki az örökkévalóságot). A júliusban kiadott Sweetheart of The Rodeót az ugyancsak ekkortájt megjelent új Dylan-albummal, a John Wesley Hardinggal együtt emlegetik a stílus korai etalonjaként. Ez azonban már a hanyatlás korszaka volt a The Byrds számára. Az 1969 októberében kiadott Ballad of Easy Rideren már csak Roger McGuinn képviselte az eredeti csapatot. A lemez utolsó dalában, az Amstrong, Aldrin and Collinsban megemlékeztek a holdraszálló Apollo 11 legénységéről és kislemezen is megjelent a Jesus is Just Alright című dal. A mesterek előtt tisztelegtek Dylan It’s All Over Now Baby Blue-jával és Woody Guthrie Deportee-jével. Az album azonban sem az USA-ban, sem Nagy-Britanniában nem került be a legjobb 30 közé…
1970-ben jelent meg a The Byrds aktív pályafutásának egyetlen koncertfelvétele, az Untitled című dupla album (képünkön) első lemezén. A csúcspont az Eight Miles High több mint 16 perces változata volt, amely az akkoriban beindult progressziv rock-orientált rádió kedvencévé vált. A stúdióalbumból kiemelkedett két McGuinn-szerzemény, a Chestnut Mare és az All The Things, mindkettőben Dylan későbbi kanadai munkatársa, Jacques Levy közreműködött. A lemezt az együttes kései szakasza legjobbjának tekintik, de gyakorlatilag ez volt a viharos életű banda hattyúdala, annak ellenére, hogy még 1973-ban is kiadtak egy lemezt, Byrds címmel, amelyre még egyszer összejött az eredeti ötös, de ott már – a Crosby, Stills, Nash and Young kvartett mintájára – saját neveiken szerepeltek a tagok.
A következő évtizedekben szinte állandósultak a viták, a perek az együttes nevének használatról, 1994-ben a Diáksziget-Eurowoodstockon is fellépett ilyen néven egy formáció – persze az eredeti tagok nélkül – végül a 90-es évek második felében megállapodás született arról, hogy csak olyan együttes viselheti a The Byrds nevet, amelyben Crosby (képünkön), Hillman és McGuinn is játszik.
Idén, szeptember 26-én jelenik meg a There Is A Season című doboz a Columbia/Legacy kiadásában, négy CD-vel és egy DVD-vel. Az összeállítást McGuinn és és Hillman személyesen ellenőrizte.
Nem kevesebb, mint 99 audiófelvételt tartalmaz a 4 CD, amelyek közül az első 50-et az eredeti ötös ad elő.
A 4. CD élő felvételekből áll, és rákerült a válogatásra öt olyan, eddig ki nem adott felvétel, amelyeket 1967 és 1970 között vettek fel: a He Was A Friend Of Mine 1967 áprilisában a svéd rádióban hangzott el, a You All Look Alike és a Nashville West 1970 februárjában a Queen’s College-ban, míg a Baby What You Want Me To Do és az I Trust 1970 szeptemberében készült a New York-i Fillmore Eastben.
Több olyan dalt is megmentettek, amelyekkel emléket állíthatnak egy harmadik halottjuknak, Gram Parsonsnak, aki 1973-ban hagyta itt a földi világot 26 évesen, kábítószer-túladagolás miatt. A DVD-n 1965 és 1967 közötti televíziós szereplések láthatók. A folk-körbe visszatért McGuinn írta a mellékelt füzet bevezetőjét, és több pályatárs méltatása is belekerült. „Olyan művészek voltak, akik tartalommal töltöttek meg egy üres borítékot. Amikor összejöttek, egyiküknek sem volt rock-háttere, az egész olyan volt, mint egy laboratóriumi kísérlet, amelyből nem lehetett előre tudni, mi fog kisülni” – írta a The Byrds munkásságáról Tom Petty.



