
Ott viszont megvolt a "3 nap együttlét", olyan együttlét, amilyet lassan másfél évtizede az akkor még Diákszigetnek nevezett rendezvény is meghirdetett. De hol van az már? Hiszen már rácsokkal kerítették el a sátrakat - állítólag bármikor ellenőrizhetik, hogy a benne lévők valóban jogosultak-e az ott tartózkodásra, mint az egykori, szigorú erkölcsű úttörőtáborokban - csak emlék a régi szigetesek számára, amikor nyugodtan lehetett lófrálni a sátrak között a nap 24 órájában, várni, hogy mikor, hová hívják be az embert egy pohár italra, ennivalóra, esetleg egy jointra, hogy mikor jön egy lány, akinek megtetszik a pólónk és a nyílt színen, némi csók és finom testkontaktus keretében Isten szabad ege alatt kicseréli az övével. A természetközeliségből leginkább az maradt meg, hogy mindenki a négy égtáj felé szórta a szemetet - a konténerek befogadóképességét nem ekkora vircsaftra méretezték - az úri (és hölgy)-közönség a mozgóbudik helyett az est leszálltával egyre inkább a kutyatoalettnek hódolt.
Alighanem maga Natasha Atlas is, aki pedig nem győzte dicsérni a színpadról a Szigetet, mint a világ egyik legjobb buliját, dörzsölte volna a szemét, ha, mint minden földi halandót, végigvitték volna a területen. Aligha ismert volna rá arra az "Islandre", ahol először 8 évvel ezelőtt lépett fel.
Nem volt túl szerencsés Natasha számára, hogy az idén a Sziget utolsó előtti napján került műsorra. Különösen nem úgy, hogy előtte az orosz Leningrad fergeteges bulit csapott a világzenei színpadon. A punkon, a skán és Viszockijon felnőtt Szergej Snurov vezette, szinte megszámlálhatatlanul népes banda egyszerre szolgáltatta a rock elementáris erejét, és idézte fel hatalmas idézőjelek közé téve az egykori szovjet katonai indulókat és népies műdalokat. Közben még olyan elvetemültségekre is ragadtatták magukat, hogy fúvóskórust csináltak a rock örökbecsű riffjeiből, a Deep Purple Smoke On The Wateréből és a Metallica Enter Sandmanjéből, de ha nagyon figyeltünk, arra is rájöhettünk, hogy a fiúk, akik közül az egyik, egy félelmetes, nagydarab kopasz fickó, még lelkesítő verset is szavalt, bőszen hallgattak Santanát, Osibisát, Frank Zappát, és talán még Bizottságot is...
A szentpétervári csapat alighanem a legnagyobb durranás a Birodalomból a 80-as évek legendás alternatívjai, a Zvuki Mu és a DDT óta. A tömeg spontán (de tényleg...) orosz, ukrán, sőt kubai zászlókat is lengetett (mintegy mellékesként itt jegyezzük meg, hogy volt a Szigeten egy sátor, amely Che Guevara-pólókra szakosodott...), és kiderült, hogy azért elég sokan tudnak még valamit oroszul, az anyanyelvűeken túl is. Ha jelen voltak az egykor felülről vezérelt "Druzsba-fesztiválok" szervezői és résztvevői, minden bizonnyal könnyet töröltek ki szemükből a tömeg és a lelkesedés láttán, amelyet csak fokozott, hogy e színpad közelében jó érzékkel nyitott ki egy italmérés, ahol a szomjazók mézes pálinkából és borból készült fröccsel is gerjeszthették magukat, majd rúghatták emberesen a port (szó szerint...)
Ezt a hangulatot még Natashának is nehéz volt felülmúlnia, pedig ha valaki, akkor ő, tehetségével, egész lényének misztikumával, és rokonszenves egyéniségével, bármikor képes lebilincselni a közönséget.
Így azonban jó esetben is legfeljebb "harmadház" volt a Sziget "sugárútjának" északi végpontja körüli mezőn, igaz, hogy a koncert hangjaira később nagyon sokan megálltak, megszakítva a rendezvény egyik védjegyének számító permanens "oda-vissza" vonulást, komoly akadályokat képezve az alaposan leszűkített úton. És akkor még nem is esett szó arról, a Sziget immár régóta egészségtelenné vált gigantizmusából fakadó "kellemetlenségről", hogy amikor a halkabb dalok hangzottak el, a közönségnek - és vélhetően a zenészeknek is - meg kellett küzdeniük a közelben lévő többi színpadok átdübörgő muzsikájával. De a "világzenészek" még így is jobban jártak, mint például a blues-színpad fellépői, akiknek a mellettük berregő dodzsemeket és egy állítólag polgári értékeket sugalló televízió sátrából áradó karaoke-visításokat kellett túlharsogniuk. (Amikor Marshall McLuhan "világfaluja" találkozik a Szent István-napi búcsúval...) Mellesleg a hivatalos véleményekkel szemben elég általános a vélemény, hogy a Sziget koncertjeinek többsége önmagában gyalázatosan szól, de hát "úgysem a zene a lényeg": aki zavartalan műélvezetre vágyik, maradjon otthon és hallgasson lemezeket...
Natasha Atlas ilyen körülmények között is kellemes estét szerzett a publikumnak, még ha nem is hatott a reveláció erejével. Azzal azonban nem lehetett vádolni, hogy, mint afféle jóllakott világsztár, "letudta" volna a bulit. Az elején úgy tűnt, hogy a "féktelen arab boszorkányból" egy kissé lecsillapult, kigömbölyödött, bár még mindig érzéki, érett nő lett (ahogyan Balzac írta: "Már mindent tud és még mindent tud"), aki mellett a vadságot ezúttal két méter körüli szudáni énekesnő vendége, az éjfekete Aya képviseli. Aztán hamarosan kiderült, hogy Natasha még mindig tudna kölcsönadni kisugárzásából és energiájából másoknak, amikor nem csupán a nézőket buzdította táncra, hanem ő maga is előadta az utánozhatatlanul rengő-ringó-rezgő has- és kebeltáncot, amikor Szalomé és Seherezádé lett egy személyben, miközben játszi könnyedséggel és merészséggel elénekelt egy több száz éves egyiptomi szerelmes népdal után egy James Brown-klasszikust, az It's Man's Man's Man's Worldöt. (Ő aztán tudja, mit jelent egy abszolút férfiközpontú világ....) De az igazi szenzáció az volt, amikor egy másik híres rhythm-and-blues-ból, az I Put A Spell On Youból kibontott előbb egy "fátyoltáncot" egy, addig a csípőjén viselt lila kendővel, majd ez a tánc ment át egy elképesztő, több mint tízperces dervis-forgásba, amelynek látványába is kis híján beleszédült mindenki, aki tekintetével követni próbálta az egyre erősebb révületbe eső énekesnőt. E jelenet láttán még azok sem fanyaloghattak, akik esetleg számon kérték volna rajta az "autentikusabb" arab zenét. Szó, ami szó, a billentyűs egészen hitelesen keverte ki hangszerén a sivatagi sípok, lantok hangjait, de lehet, hogy az igaziak még jobb hatást keltettek volna, olyant, mint amilyent Ali, az egyiptomi dobos, aki bevitte hangszerével az egybegyűlteket a fehér szukok legmélyére. Natasha Atlas pedig különben is mindig szerette a zenei tájak összemosását, és ebbe például most az európaias líra és az afro-amerikai rap is belefért. Bár ennek megvan az a veszélye, hogy az eklektizmus vágyával túl sokat markol, és közben esetleg éppen azt az ízt veszíti el, amellyel hírnevet szerzett magának.
Az idei világzenei program kapcsán óhatatlanul felmerül a kérdés: mi lett volna, ha esetleg a hosszú évek óta a Maghreb és a Piramisok világa felé kacsingató Robert Plant és az Európában nevelkedett Natasha egy napon lép fel, és esetleg valami közös ajándékkal lepik meg Budapestet? Esetleg egy olyan helyszínen, ahol semmi másra nem kell figyelnünk, csak rájuk?



