Kezdetben legfeljebb fekete blues és spirituálé énekesnőknek volt telt, fátyolos mély hangjuk, esetleg még a sanzon csillagainak. Manapság már a rockban sem ritka, hogy egy hölgy nem csicsergő vagy sikító hangon, sőt, nem is szopránban adja elő dalait.

Egy angol tanulmány szerint ez magától értetődő tendencia, mert az elmúlt ötven év alatt a nők hangja jelentősen mélyült. Szakértők kiszámították, hogy 1945-höz viszonyítva 1993-ban már 23 decibelt ért el a különbség.

A miértre két lehetséges magyarázatot adnak. A hang mélysége függ a fizikai felépítéstől és mivel a nők "férfiasodnak", a folyamatot a hang is követi. Lehetséges azonban az is, hogy a férfiak által uralt társadalomban a nők megpróbálják utánozni az "erősebb nem" hangját, hogy jobban figyelembe vegyék őket. Mélyebb hanggal állítólag könnyebb karriert csinálni, a "hangocska", amely más körülmények között kedves lehet, a munkában nem előny. A Channel 4 egyik vezetője például kijelentette, hogy csipogó hanggal - hacsak nem különösen szép az illető hölgy - senki sem kapna teret a televízióban.

Margaret Thatcher egykori brit miniszterelnök annak idején logopédushoz járt, hogy ki tudja iktatni beszédéből azokat a fejhangokat, amelyek visszatetszést keltettek hallgatóiban. A Corriere della Sera című olasz napilap emlékeztet arra, hogy pályája kezdetén nem aratott sikert Claudia Cardinale rekedtes, mély hangja. A rendezők ezért szinkronizálták őt, még A párducban is más szólalt meg helyette. Federico Fellini adta vissza a saját hangját a Nyolc és félben. Pedig korábban az olyan filmbálványoknak, mint Greta Garbónak vagy Marlene Dietrichnek, éppen fátyolos altjuk volt egyik nagy vonzerejük, és Cardinale több kortársa, Jeanne Moreau-tól Monica Vittig szintén nem cérnahangjáról nevezetes. De az idők változnak, CC mély hangját most már sokan irigylik, vagy legalábbis utánozni próbálják.

Érdekes, hogy a rockban főleg a "fősodortól" távolabb lévő énekesnők szólaltak meg mély hangon, mint például Nico, Andy Warhol múzsája, aki énekesnői pályáját a Velvet Underground együttesben kezdte. Fekete rhythm-and-blues énekesnőknél a mélyebb tónus elég gyakori volt, de még köztük sem tudtak sokan úgy lemenni a pincébe, mint az 1980-as évek második felében feltűnt Tracy Chapman, és sokat köszönhet hangfekvésének Shemekia Copeland is.

De hogy ne csak a feketéket hozzuk példának: Marianne Faithfull orgánumán alapos nyomot hagyott a cigaretta és az alkohol, viszont ettől sokkal izgalmasabb lett, mint fiatal korában. Aki egyszer meghallotta Brechtet énekelni, nem tud tőle szabadulni. A 80-as években feltűnt Alison Moyet búgása már-már "Karády-szintű" volt, és ugyanezekben az évben lett híres Annie Lennox (3. képünk) is: lehet, hogy a skót leányzó nem a legszebb nő a világon, de hangja nagyon sokat "dob" rajta. (Még többet dobhatna, ha jobb zenékkel ajándékozta volna meg a sors...).

Meglehetősen széles skálán mozog Hazel O’Connor is, és neki sem ártott, hogy kinőtt a huszonéves korból. Tanita Tikaram nem kis mértékben annak köszönhette sikerét, hogy egzotikus babaarcához tökéletesen oda nem illő kontralt hang társult. Nem is illene a cincogás olyan zenéhez, amit Diana Krall (2. képünk) művel, de aki összehasonlítja Alanis Morrisette eredeti, 1995-ös Jagged Little Piljét a 10 évvel későbbi unplugged változattal, aligha sírja vissza Alanis korábbi hangfekvését...

És ha nem is feltétlenül mélysége a legfőbb jellemzője, de az a rettentően dögös reszelés ott van Joss Stone (első képünk) énekében, ami oly döbbenetessé tette Janis Joplint is...

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.