"Welcome back my friends to the show that never ends" - van-e kedvesebb koncertbeköszöntője a progresszív rock szerelmeseinek 33 év óta?

Nem kell hozzá még az sem, hogy elhangozzon ez a mondat egy énekes kikiáltó szájából, elég néhány különleges űrhang, és már meg is szólal bennünk, erőteljesen, hívogatón, libabőrzően.

Amikor szerda este 20 óra 20 perc körül Keith Emerson együttesével a Jövő Háza Teátrumának színpadára lépett és a legendás billentyűs matatni kezdett régi telefonközpont szekrényére emlékeztető Moog szintetizátora körül, (nem szívesen lennék színpadi hórukk-embere...) mindenféle nyávogó zengzeteket kicsalva belőle, a beavatottak már tudták: ismét beköszön Budapestre a Karn Evil 9, amelynek hangjain több rock-imádó nemzedék nőtt fel kellemes-félelmetes borzongások közepette.

Így is történt, de akkor még csak sejteni lehetett, hogy micsoda totális hangterrort zúdít közönségére a 62 éves, egészen elképesztő fizikai kondícióban lévő muzsikus, akinek koráról maximum ezüstös fürtjei árulkodnak, közel három órán keresztül. Persze nem csoda, hiszen aki ilyen izommunkát végez folyamatosan, aligha satnyulhat el, az agyáról, a fantáziájáról, no és a zene annyit emlegetett konzerváló erejéről nem is beszélve. Hát igen, ilyen az, aki legfeljebb a hangszereit pusztítja és nem önmagát... Szóval totálzene, totál hangerővel, még szerencse, hogy a Teátrum ácsolványai, és a mi dobhártyáink, bírták a terheléspróbát. Méghozzá úgy, hogy amikor a koncert során megszólaltak a nagy rock-klasszikusok, a Nice vagy az Emerson, Lake and Palmer három évtizedes darabjai, azoknak sem támadhatott hiányérzetük, akik kívülről tudták ezeket. Bár az elején akadt egy kis keverési probléma, és Emerson orgonái, szintetizátorai mindent elnyomtak, az arányeltolódás némileg orvoslást nyert, és elégedetten tapasztalhatta a közönség, hogy nem csupán Keith kezei nem küzdenek köszvénnyel, de zenésztárs-választási ízlése sem hagyta őt cserben.

Mark Bonilla, a balkezes amerikai gitáros, akinek nevét aligha ismerik nálunk széles körben, nem csupán felnőtt ahhoz a feladathoz, hogy elénekelje az egykor Greg Lake szárnyaló hangjára írt dalokat, hanem a legnagyobb virtuózokat megszégyenítő technikával, játszi könnyedséggel szaladgáltatta ujjait a húrokon, hol rock-os, hol blues-os, hol már-már metálos energiával töltve meg az amúgy sem vérszegény zenét. Az Emerson mellett szinte gyereknek látszó Phil Williams basszusgitáros, (néha elektromos bőgős), szerényen meghúzódva a színpad rendezői jobbján, tökéletes alapot biztosított, de egy kis flap-es szólót neki is megengedtek és Pete Riley dobostól is, akinek Angliában már dobtankönyve is megjelent és a legmenőbbek keresik társaságát, felesleges lett volna számon kérni, hogy nem "egy az egyben" ugyanazt üti, mint Carl Palmer, különösen akkor, amikor a harmadik óra derekán a végkimerülés szélén álló hallgatóságot még egy dobszólóval is lerohanta.

A "Pokolbéli Karnevál" , hogy kárrá ne váljon, persze csak egy eleme volt Emersonék szőnyegbombázásának. Előszedtek olyan, élőben ritkán megszólaltatott darabokat, mint a Bitches Crystal (Tarkus-album, 2. oldal, 2. szám), vagy a Living Sin (Trilogy, szintén 2. oldal, 2. szám) elpoénkodtak az Aaron Copland Rodeójából vett Hoedownban egy kis mély-amerikai country-val - még egy kis "vonatfüttyös" szájharmonika-kettős is belekerült - terítékre került egy kis akusztikus kamarajazz-blokk, ide fért bele a From The Beginning (Trilogy, 1. oldal, 4. szám) finomsága, ezúttal Moog-szóló helyett nem kevésbé ihletett zongoravariációval és egészen új megközelítésben szólalt meg a nagy lírai siker, a Lucky Man. (E sorok írója nem is állta meg, közvetlen környezete jóhiszemű toleranciájától kísérve, hogy ne vokálozzon alá Marknak a refrénben....)

Tartottak a fiúk egy negyedórás szünetet, amely a levegővétel mellett arra is jó volt, hogy a közönség megtudja a francia-portugál vb-elődöntő állását (a parkban ugyanis foci ment óriás kivetítőn, 1-0-ra vezettek a franciák Zidane 11-es góljával, ez is lett a vége...), majd a második részben elszabadultak az "ösztönös elemek", amelyek azelőtt sem nagyon tanúskodtak túl nagy visszafogottságról.  Előbb a Nice-féle Karelia Suite magasztos futamai áradtak, majd a Touch and Go súlyos kalapácsütései után egy rövid Dvorák-bevezetőt követően jött  Emerson észvesztő magánszáma, Bernstein Americája, összetoldva Dave Brubeck "hangszergyilkos" Rondójával, a közepén egy kis Dongóval és D-moll toccátával, amelyben vágtató vadlócsorda dübörgése jól megfért elektromos zenebohócok vásári tréfájával. Nemcsak a nézők, hanem maguk a zenészek is hallatlanul élvezték a bolondozást. Most nem volt orgonadöntögetés, billentyű-felszeletés, de azért aligha lehetett mondani, hogy Keith-nek benőtt a feje lágya, hallván és látván azt a párbajt, amit Mark gitárjával és a billentyűkirály nyikorgó jogarával művelt.

Mindenki azt hihette: ez a befejezés, mint mindig, de Emerson ezen az estén nem irgalmazott: csekély 40 percet kért még a publikum életéből a Tarkus atomkori meséjére! És még itt sem volt vége, mert az egybegyűltek még megdicsőülhettek a Fanfare For The Common Mantől, végül a ráadás ráadásaként jött Csajkovszkij Diótörője boogie-woogie változatban. Az "úri közönség" akár táncra is perdülhetett volna, ha lett volna még rá ereje, miközben a zenészek, úgy tűnt, csak azért hagyták abba, mert nem akarták, hogy a biztonsági személyzetnek sokat kelljen túlóráznia.

Nemcsak hanghurrikánnal ragadott magával mindenkit Emerson (javasoljuk a meteorológusoknak, hogy a következő forgószélnek kivételesen ne női nevet adjanak, hanem kereszteljék el mondjuk Keith-nek...), hanem a színpadi látvánnyal is. Az első pillanattól fogva színes, sudár szárú háromszögek magasodtak felettük, amelyeknek színváltozásai hol méltóságteljesen úsztak, hol felgyorsultak, a vége felé viszont már a közönségre és átterjedtek a természet legtökéletesebb és mindenütt megtalálható síkidomai, és amint ezek hullámzásának ritmusa elcsúszott a zenétől, az emberen egy különleges lebegő érzés, tér és idő kellemesen nyomasztó aszinkronja lett úrrá. Maga Emerson is időnként olyan volt, mintha e sok háromszög egyike, különösen, amikor ütött-kopott Hammondja és a kisebb szintetizátorok közé állt, szemben velünk, kiterjesztett karokkal, miközben ujjai követhetetlen motolla-mozgása egy pillanatra sem szűnt meg.

"Welcome back my friends, to the show that never ends". Keith Emerson másfél évtized alatt mindössze harmadik alkalommal járt Magyarországon. Mostani két fellépésével nemcsak annak a régi igazságnak szolgáltatott újabb érvet, hogy a jó zenész olyan, mint az óbor, minél öregebb, annál jobb, hanem azt is bebizonyította, hogy lehet és érdemes egy "letűntnek" hitt kor zenéjét továbbvinni, mert nemcsak a nosztalgikus lemezszobákban, hanem élőben is van értő és érzékeny közege.

De hogy valami gáncsot is vessünk e szent őrültnek: a The Barbariant, azaz Bartók Béla Allegro Barbarójának szédítő feldolgozását most sem hozta magával. Még szerencse, hogy megjelent az ELP 1970-es Wight-szigeti bulija, az együttes második élő koncertje, amely éppen ezzel indít, érdemes beszerezni....Persze, ki tudja, ismervén a Bartók-örökösök összes vaskalapját. Szerencsére a szelleme itt volt vele most is. Hogyan is írta Illyés Gyula: "Hangzavart? Azt, ha nektek az, mi nekünk vigasz".

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.