
Első gimnáziumi zenekaromban volt egy jóétvágyú dobos, akit csak "Malac-Bakernek", rosszabb napjain "Békerdisznónak" emlegettünk. Amikor megkaptam azt a lemezt, amelyen három, ezüstös ruhában lévő fickó egyszerre lép és integet konfetti-esőben, először fordult elő velem, hogy egy álló nap ugyanazt a lemezt hallgattam, és az is nagyon tetszett, hogy az első oldalon csupán két "osztás" volt, a sok-sok kör helyett. Azt a dupla albumot pedig, amelyen mindenféle vulkanikus robbanásokat imitálnak ugyancsak tiszta ezüstben, már a haverok is ronggyá hallgatták, ezért némelyik dalt nem is tudom másképpen elképzelni, mint némi kitartó pattogással.
Nagy napja volt 40 évvel ezelőtt, 1966. július 2-án a windsori fesztivál közönségének. Ekkor lépett fel először nagy nyilvánosság előtt az a trió, amely ugyan alig két és fél évig működött, de hatása máig érezhető a rockon, és zenéjük sem veszített azóta sem frissességéből, erejéből: a Cream.
A rock-történet első "szupergroupja" - csak azért, mert őket nevezték először így, miután a Melody Maker szavazásán külön-külön mind az első helyen végeztek hangszerük kategóriájában - e rövid idő alatt forradalmasította a műfajt, leszámoltak az addigi 3-4 perces dalok határkorlátaival, átjárót nyitottak a rock and roll, a fekete és a fehér blues, valamint a jazz között, továbbá első ízben hoztak létre egy olyan "erőtriót" (ezt a kifejezést is rájuk alkalmazták először), amelyben megszűnt a hagyományos "frontember"-szerep, ehelyett három egyenrangú muzsikus engedhette el virtuozitását, fantáziáját.
Nehéz újat mondani négy évtized után Eric Claptonról, Peter Edward "Ginger" Bakerről és Jack Bruce-ról, a Cream dalait, amelyen nemzedékek nőttek fel, ma is fújják világszerte a White Roomtól a Sunshine of Your Love-on át a Politicianig. Közben az együttes irányt mutatott a pszichedelikus zenének is az új hangzások kipróbálásával, miközben borítóik a "flower power" képzőművészetének adtak lökést, Bruce révén a skót népdalok is otthagyták nyomukat muzsikájukon. Referenciát jelentettek olyan, egymástól eltérő hangzású és stílusú trióknak, mint a Jimi Hendrix Experience, a Taste, a Gun, a Mountain, a Chicken Shack második változata, vagy később a Beck, Bogert and Appice és Robin Trower triói (az egyikben maga Bruce játszott), hogy a Radics Béla-féle Tűzkerékről ne is beszéljünk, amelynek repertoárját főleg Hendrix- és Cream-dalok adták. A legnagyobb hatásúak azonban félelmetes improvizációik voltak, amelyeket a legjobb pillanataikban egyszerre adtak elő: míg Clapton szólózott, Bruce basszusa egészen másfelé kalandozott, alattuk pedig Baker a padlóhoz szegezett dupla lábdobjával, földrengés-szerű játékával szintén messze túllépett a "ritmusszekció" adta hagyományos lehetőségeken. Ha meghallgatjuk a Goodbye Creamről az I'm So Gladet, vagy a Live Cream I-ről a Sweet Wine-t, pontosan tetten érhetjük ezt a "szabad kohéziót", amely akkor sem vált unalmassá, ha egy-egy darab 10-15 percig, vagy annál is tovább tartott.
Korai szétválásuk nem volt rejtély: három ilyen zseniális, ráadásul fiatal, ereje teljében lévő muzsikus nem is bírhatta ki egymást tovább, többet akartak, mint szakadatlanul turnézni, miközben az alkotó munkára jószerével nem is maradt erejük és idejük. Nem is az volt a dolguk, hogy együtt öregedjenek meg, ezt az is bizonyítja, hogy mindhárman tiszteletre méltó életművet hoztak létre a "Cream-intermezzó" után. Pedig már előtte is letettek ezt-azt az asztalra, hiszen Bruce és Baker megjárta többek között Alexis Korner Blues Incorporated-jét, majd együtt muzsikáltak a korát évekkel megelőző Graham Bond Organizationban, Clapton pedig előbb a Yardbirds-ben tette le a névjegyét, majd átigazolt egy rövid időre John Mayall Bluesbreakers-ébe, és 21 évesen rock-történelmet írt a manchesteri blues-pápa bandájának első lemezével.
Eric szólópályájának voltak ugyan mélypontjai, de annak, aki kiadott olyan lemezeket, mint a Layla and Other Assorted Love Songs (1971), a Live At Rainbow Theater (1973), a Just One Night (1980) az Unplugged (1992) vagy a From The Cradle (1994), már érdemes volt a gitárhoz nyúlnia. Külön fejezetet alkotnak életében híres közreműködései a Beatles-től (While My Guitar Gently Weeps) B.B. Kingig.
Bruce karrierje szinte áttekinthetetlen, több oldalt megtöltene azoknak a neve, akikkel együtt játszott, a jazz-től a metálig (ki ismeri például közös koncertalbumát Uli Jon Roth UFO-jával, amit Castle Doningtonban vettek fel 1986-ban?) de művészetének magaslataihoz tartozik mindenképpen a John McLaughlinnal és Tony Williams-szel megalakított Lifetime, a Mountain-tagokkal létrehozott West, Bruce and Laing trió, valamint az Over The Top című album (1978), ahol Cozy Powellel Gary Moore-ral és Don Airey-vel dübörög közösen. Önálló lemezei közül a Harmony Row (1971) és a Question of Time (1990), de a kortárs kamarazene és opera műfajában is maradandót alkotott Carla Bley és Michael Mantler műveinek (Escalator Over The Hill, No Answer, Many Have No Speech) állandó közreműködőjeként.
Baker Airforce-ával, és nigériai felvételeivel a "világzene" felé tett úttörő lépéseket, rendszeresen játszott jazz-bandákban, többször beszállt a rejtélyes progresszív csapatba, a Hawkwindbe, de voltak "erőtriói" is, mint a Baker-Gurvitz Army (a Gun egykori tagjaival), vagy a "kétharmad-Cream" BBM, amelyben Bruce és Gary Moore társaságában próbálta feleleveníteni a 60-as évek hangulatát.
Persze az igazi az volt, amikor tavaly ismét összeállt a Nagy Hármas, és mint a Royal Albert Hallbeli koncertekről készült felvételek bizonyítják, az öregfiúk, immár félretéve régi sérelmeiket és szeszélyeiket, nem felejtettek el zenélni. Állítólag újabb bulikra is készülnek. Néhány hét múlva, a Cream-tagok közül utolsónak Claptont is látjuk élőben Budapesten - ezután már csak együtt jöhetnek.



